Kalandjaink

Szóval az úgy történt, hogy kb. másfél éve repültem akkor, és nyomtam a nagy távokat a nagyokkal együtt, minden baromságot bevállaltam, abszolút biztonságban éreztem magam az ernyő alatt. Senkinek sem javaslom, csak érzékeltetésül írom le, de pl. az első spirálomat és B-stallomat is mentőernyő nélkül húztam. Gyakorlatilag túl hamar kerültem át a "tudatlan és tudja, hogy nem tud" csoportból, a "tudatlan, de azt hiszi, hogy tud" csoportba. Persze elkezdett érdekelni az acrozas is, és azt hittem, hogy már szép nagy wingovereket tudok húzni. Aztán elmondták, hogy hogy is kell rendesen csinálni, és akkor rájöttem, hogy amit eddig csináltam, az ócska billegtetés volt. Gyakorolgattam, és végül szépen teljesen az ernyő fölé tudtam kerülni. Azonban itt sem tartottam be a fokozatosság elvét, és persze egyből húztam neki, ahogy csak a csövön kifért...

Szabó Péter, Bassano, 1999.
Ezt a történetet azért gondoltam fontosnak a nyilvánosság elé tárni, mert komoly vészhelyzetek korrekt, részletes leírásával ritkán találkozhat az átlagos pilóta (a mesélések szintjén terjedő történetek általában a horrorra helyezik a hangsúlyt a tanulságok helyett); ebben a történetben pedig - meglátásom szerint - vannak tanulságok, melyeket érdemes végiggondolni.

Wolfgang Opitz, Zettersfeld
...A Zettersfeld és a Hochsteinhaus között húzódó völgy átrepülése közben egy kicsit kigyorsítom a Boomerangomat. Viszonylag simán haladok. Kb. kétszáz méterrel a vége előtt visszaengedem a gyorsítót, és fölkészülök a termikek fogadására. A több mint száz, levegőben lévő pilóta közül azok, akik az elsők között startoltak, a legtöbben alattam vannak. Ez persze nagyon tud tetszeni egy ilyen zöldfülű versenyzőnek, mint én...

Karl-Heinz Seidl, Fiesch, 1994. Bassano, 2000.
1989. óta siklóernyőzöm, rendszeresen repülök. Eddig két mentőernyőnyitásom volt...