Fotózás, és a következménye

Már két éve is annak, hogy Westendorfban a Talkaser fölött mentőernyőt kellett dobnom. Előzményként érdemes megemlíteni, hogy két év siklóernyős pályafutás és 120 felszállás után jó öreg Discus 2000 ernyőmet - több hervasztó, lerohadós távrepülés, és az ezeket követő hosszú gyaloglások miatt - az oktatóm javaslatára teljesítményernyőre cseréltem. A késő ősszel és télen, ugyanezen a helyen végzett szoktatórepülések után végre eljött a termikes és várva-várt tavasz.

Aznap az volt a célom, hogy a Choralpe-tól a Hohen Salve-ig és vissza megrepüljem az igazi, még ha nem is igazán nagy távomat. Fél 1-kor szálltam fel, és már röviddel a start után igazi öröm töltött el. Nagyon élveztem a látszólag kényelmes tekerést az új ernyővel. QNH 2700-on úgy döntöttem, hogy megpróbálom átrepülni a völgyet. Ez szépen sikerült is, de a Hohen Salve durva termikei kirázták a lelkemet. A későbbi veszedelemről még mit sem sejtettem, de az első ráncok már megjelentek a homlokomon.

Csak megfeszített koncentrálással, és aktív repüléssel tudtam megelőzni a komoly csukódásokat, és elérni a visszaúthoz szükséges magasságot. Végül gond nélkül elértem a choralpe-i indulópontot, és felbátorodva attól, hogy addig minden helyzetet szépen lekezeltem, mindkét irányítófogantyút elengedtem, hogy egy légifotót készíthessek. Hosszasan állítgattam a keresőben a terepet. Emiatt, és mert ellankadt a figyelmem, aztán el is jött, aminek jönnie kellett. Az ernyőnek kb. ?-e becsukódott, a kupola azonnal előrelőtt, és mielőtt bármit tehettem volna, a zsinórok is betekeredtek. Rögtön a mentőernyőnyitás mellett döntöttem. Ez a reakció inkább ösztönös volt, mint tudatos, a dobás ennek ellenére tökéletesen sikerült. Biztonságosan, simán ereszkedtem a mentőernyővel, a fékekkel beomlasztottam a főernyőt, de közben egyre a Fleiding hegy sziklafala felé sodródtam. Gondolkodtam, mit tegyek. Hogy elkerüljem a durva földetérést ezen a járhatatlan terepen, a főernyőt visszaengedtem egy kicsit, és megpróbáltam a fékek segítségével irányítani. Szerencsére ez egész jól ment, és így a felvonó vezetékei és az erdő széle közötti kicsi réten értem földet. A felszerelésem, és én is sértetlenül megúsztuk.

Én azt tapasztaltam, hogy bár jól hangzanak és biztosan helyesek is az olyan elméleti megfogalmazások, mint pl. "a mentőernyőt erőteljesen, szabad légtérbe dobjuk ki", nálam minden automatikusan és ösztönösen történt, mintha filmen néztem volna a történéseket. Egyébként 2 év, teljesítményernyővel való repülés után most újra egy 1-2-es ernyővel repülök, amelynek bár egy kicsit gyengébb a teljesítménye, sokkal jobban élvezem vele a távrepülést.