Ha a tartóheveder istenhozzádot mond...

...A Zettersfeld és a Hochsteinhaus között húzódó völgy átrepülése közben egy kicsit kigyorsítom a Boomerangomat. Viszonylag simán haladok. Kb. kétszáz méterrel a vége előtt visszaengedem a gyorsítót, és fölkészülök a termikek fogadására. A több mint száz, levegőben lévő pilóta közül azok, akik az elsők között startoltak, a legtöbben alattam vannak. Ez persze nagyon tud tetszeni egy ilyen zöldfülű versenyzőnek, mint én...

Hirtelen lebillenek jobbra. Ösztönösen stabilizálom az ernyőt, és közben fölnézek. Egyszerűen nem tudom elhinni, amit látok: az egész jobb szárnyfél a ?D" tartóhevederekkel együtt a menetszélben lobog, csak a gyorsítórendszer tartja. Hogy jöhetett ki a heveder a karabinerből? Mivel a kupola lassan forogni kezd, gépészkedni kezdek, megpróbálom a hevedert a gyorsítórendszer segítségével lehúzni. Ez sikerül is. A Boomerang most már megint sokkal normálisabban repül így, hogy a hevedert a kezemben tartom. Sőt, majdhogynem egyenesen repül. Ez felbátorít arra, hogy elengedjem a bal féket is, hogy két kézzel vissza tudjam majd dugni a hevedert a karabinerbe. Egy ilyen vén rókának ez tulajdonképpen nem jelenthet akadályt - gondolom én. Végül, a harmadik próbálkozásra már csak 10 cm hiányzik. Ez igen szép sportteljesítmény, csak éppen semmire nem jutok vele.

Azon gondolkodom, hogy be kellene akasztanom a lábam a hevederbe, és úgy lejjebb húzni. De: ha valami balul üt ki, és nincs szerencsém, akkor fejjel lefelé fogom a mentőernyőt kidobni, ha pedig nagyon nincs szerencsém, akkor földet érni is így fogok. A fejemre egyelőre még szükségem van, ezért feladom. Most mi legyen? Fél kézzel a hevedert tartva repüljek a leszállóig? A jobb kezem már most fáj. Alattam hatalmas erdő, de van benne egy nagyobb tisztás. Döntök. Felengedem majd a hevedert, spirált indítok, és mentőernyőt nyitok. Igen, így kell lennie.

Így is lett. Alighogy elengedem a hevedert, az ernyőm enyhe spirálba kezd, ami pont jó is. Csakúgy, mint a tornatermi gyakorlatok során, kidobom a mentőernyőt. Rögtön ki is nyílik. Most megpróbálom behúzni a főernyőt. Nem megy. A kupola újra és újra feltöltődik valamennyire, és ettől az egész rendszer forogni kezd. A fél szárny még mindig a gyorsítórendszeren lóg. A mentőernyő hirtelen gyors forgásba kezd, és megkerüli a főernyőt. Persze a zsinórok minden egyes fordulatnál a nyakam köré kerülnek. A mentőernyővel versenyt pörgök lefelé. A két kupola V-be áll. Csak akkor fogom fel, mekkora a merülősebességem, amikor elérem a fakoronaszintet. A rendszernek túl nagy az energiája, a tisztás gyorsan közeledik. Összehúzom magam, és várom a becsapódást. Ilyen sebességnél a szabályos kigurulás szóba sem jöhet.

Nagy reccsenés, valami megfékez, és máris kb. fél méteren lengek a föld fölött. Egy fa fogott meg. Az utolsó lengéssel felakadtam a hegyoldal peremén, kb. 3 méterrel a fakoronaszint alatt. Erre szokás azt mondani, hogy malacom van.

A lejtő alján egy szép túraút vezet Lienzbe. Egy pad is van ott, és egy kút, rajta egy bögre. Micsoda egy vendégszerető hely ez az Ausztria. Közben megjelenik egy helikopter, intek neki, hogy nincs rá szükségem. Aztán csak üldögélek a padon, reszkető kezemben tartom a bögrét, szégyellem magam, és megpróbálom fölfogni, mi is történt tulajdonképpen.