SZ73 nyitások

A mentőernyő nyitás a siklóernyősök között mindig misztikus történetek ködébe burkolózik. Az ugróernyőzésben jártasak azonban ennek gyakorlását próbálják erősíteni. Én sem foglalkoztam különösebben vele.

Első meglepetésem akkor történt, mikor egy rutinszerű oktatói vizsga gyakorlat bemutatása alatt 300 méter zuhanás és különféle vészhelyzetek (félernyő csukódás, negatív spirál, majdnem ernyőbe esés, zsákesés) megoldása után 100 méterrel a talaj felett sikerült normál repülési helyzetbe hoznom az ernyőt. A szemlélődők a földről úgy ítélték meg, hogy legalább négy alkalommal lehetett volna okom kidobni a mentőernyőt. Én azonban úgy éreztem, hogy elég a magasságom ahhoz, hogy megoldjam a vészhelyzetek sokaságát. Magát a mutatványokat személy szerint élveztem. Este azonban a tornaterem gyűrűjén lógva és lengve a beülőmben nem sikerült kidobnom a mentőernyőt, amire már előtte délután is szükségem lett volna. Az okokat vizsgálva megállapítottuk, a tépőzár porral és vízzel keveredve oldhatatlanná válik.

A következő, és lelkileg eléggé megrázó eseményre sok-sok év után került sor Ausztriában, néhány évvel ez előtt. A jól sikerült egyhetes nyári repülős tábor végén, haza indulás előtt még egy utolsó lesiklást iktattunk be a kedvenc hegyünk, a Gerlitzen tetejéről. Előtte való napon egy másik, kevésbé ismert hegyről repültünk, ahol egy kápolnában jártunk a start előtt imádkozni a balesetmentes és szerencsés leszállásokért. Az időjárás derült volt és sima lesiklásnak ígérkezett a délelőtti start. Az induló állomáson elhelyezett automata monitorján 10 km/órás hátszél volt jelezve. Gondoltam is, hogy kár fölmenni addig, amíg a lee oldali termikek nem nyomják el a hátszelet. Erre azonban senki nem ügyelt (1. hibás döntés).
A startolás nem volt gond, mert megszoktuk már a nagy hegyeken a lefelé áramló levegőben a startoláshoz szükséges trükköket. Elsőnek startoltam, hogy ne sokat várjanak a többiek (2. hibás döntés). Nem repültem egyből a tó fölé, ahol a biztonságos nagy magasság adott (3. hibás döntés). Végignyaltam a hegygerincet, hogy megtaláljam az első induló termiket (4. hibás döntés). Meg is találtam a felvonó nyomvonalában, de úgy, hogy már a lee oldalon jártam 150 méterrel a fák felett (5. hibás döntés). És hogy az ernyőcsukódás ?biztos legyen" visszafordultam, és 100 méter magasan vissza is értem a tett színhelyére, hogy az utánam jövőt megvárjam (6. hibás döntés). Az események innen már villámgyorsan peregtek. Éreztem először a termiket, majd az induló féloldali csukódást, ami végig futott (a beavatkozás ellenére) az ernyőn. A nyíló ernyő azonnal negatív spirálba ment át. Ekkor dobtam a mentőernyőt kb. 80 méter magasan. Valószínűleg forgás irányba dobhattam, mert nem lobbant be. Ekkor megfeszítettem izmaimat, és a lábam magam alá húztam.
A fenyőket pörögve értem el, és a tetejüket 15 méteres körben letörtem. Közöttük megbújva egy csodás nyírfa állt. Ebbe akadt bele a behajlított lábam, és a térdhajlatban rögzült. A főernyő zsinór is a fára tekeredett. A fát a lendületem a földig lehajlította, de nem tört, és a végén már fejjel lefelé lógtam. Vártam a becsapódást, de csak annyit éreztem, mint amikor megveregetik a vállamat. Mindezt az utánam repülő 50 méterről látta. Egyből beleszólt a rádióba: "Mi van veled?". Én válaszoltam: "rendben leértem". A mentőernyő ott feküdt egészben a földön. Egész héten magabiztosan repültem, és úgy éreztem, minden helyzetet meg tudok oldani (7. hibás döntés). A hét hibás döntés ellenére csak azt a következtetést vontam le, hogy magas hegyekben ne repüljek alacsonyan a domborzat felett, illetve még azt is, hogy nem egy oka van általában a vészhelyzetek kialakulásának.

A következő mentőernyős földet érésre már csak másfél évet kellett várnom. Az Olasz Dolomitokban való repülés évek óta álmom volt. Ez be is teljesült. Szeptemberben érkeztünk a havas hágóhoz, termikekre alig számítottunk. Gondoltuk, majd csak javul az idő és lesz néhány élményrepülésünk. Végigjártuk a starthelyeket és próbálkoztunk. A harmadik nap estefelé teljesen zárt felhőzet mellett a Col Rodelláról szándékoztam hazarepülni, Alba faluba. Tartottam a megtanult szabályt: "nem a gerinc fölött, hanem a nagy magasságot tartva kell repülni". Itt azonban nem jött be, termiknek nyomát sem találtam. Amit nem vettem figyelembe, hogy ezen a környéken DHV 2-3 ernyővel nem célszerű repülni, valamint az sem tudatosult bennem, hogy az ernyőm féloldali csukás következtében "könnyen beugrik" a merülő spirálba. Ezt a megállapítást ugyan már hallottam baráti beszélgetésben, de nem hittem el.
Tehát folytattam siklásomat kijelölt célom felé. Amikor a Belvedere előtt jártam, valószínűleg völgy szél által keltett szélnyírás becsukta az ernyőm felét, amit rendben megfogtam. A követező pillanatban már a csukott fülű spirálban találtam magam, és 7 m/sec sebességgel merültem. Gondoltam, semmi baj, kinyitom a fület és kiveszem a spirálból az ernyőt. Az események innentől gyorsultak fel. A fülnyitás után a műszerem kiakadt, és eltört alattam a beülőben az ülőlap. Ekkor már úgy éreztem, hogy nem küzdök a bevadult ernyővel, bár még legalább 200 méter volt a talaj felett, és kidobtam a mentőernyőt, amiben nagyon bíztam. Az néhány másodperc alatt ki is nyílt, és a műszerre pillantva elégedetten nyugtáztam az 5 m/sec süllyedést.
A tájképben való gyönyörködést csak a fordított perspektíva zavarta, vagyis az, hogy fejjel lefelé lógtam a mentőernyőn. Az történt valójában, hogy a túra bakancsom fűző akasztóiba beakadt a zsinórzat. Az egyik lábamat sikerült kiakasztani, de a másik egy kiakaszthatatlan helyre akadt. Ilyen helyzetben a főernyőt persze nem volt módomban behúzni, folyamatosan forgott a mentőernyő zsinórja körül, ez azonban nem zavarta a nyugodt süllyedést. Néhányan a rádión keresztül adtak jó tanácsokat, de én ezeket nem hallottam. Némán imádkoztam a szerencsés földetérésért, valamint próbáltam magam nyugtatni. És megtörtént! A mentőernyő elakadt egy magas fenyő alsó ágán, és az akadáskor kiszabadult a lábam, így a földetérés a meredek hegyoldalon puhán történt meg. A főernyő a fa melletti tisztáson sértetlenül terült el.
Az erős adrenalin termelődés miatt nehezen tudtam összeszedni a felszerelést, de a rádióba bejelentkeztem, és kisétáltam a betonútra. Elsápadva kiültem az országút mellé a többieket várni. Hamarosan jött egy hegyimentő, érdeklődve, én vagyok-e az, aki mentőernyővel szállt le. Rádión leállította a további keresést. Néhány perccel később megjelent egy rendőr, aki felvette az adataimat a statisztikák miatt. A szállásunkra érve többen kifogásolták, hogy miért nem csináltam fotókat az "üzemszerű mentőernyő nyitás" alatt. A további napokon elég óvatosan repültem, pedig a mentőernyőt sikerült visszacsomagolni. A tanulságot levontam és szelídebb siklóernyőre váltok, de a jól bevált méretű mentőernyőt megtartom. A nagyon kis méretű mentőernyőket senkinek nem ajánlom.

Adatok:

Mentőernyő: Sz73, lengyel, hátul toló rés, 44 m2 felületű ¹
Főernyő: Pegas Fenix2
Pilóta súly: 75 kg
Képzettség: B oktató
Légtér: mindhárom esetben tiszta

Szabó Péter hozzáfűzése: Az Sz-73 mentőernyő egy ejtőernyős mentőernyő, nem középbehúzott, légáteresztő anyagból készült, hosszú a zsinórzata, hosszú a kupola, stb., tehát az ejtőernyős követelményekhez lett kialakítva. A nagy súlya miatt nehéz megfelelően eldobni, és a hosszú zsinórzat miatt hosszabb ideig tart a rendszer kifeszülése, ami a kupola belobbanását megelőzi. Ezek a tulajdonságok, a mi sebességtartományunkban, elhúzódó nyílási folyamatot eredményeznek. A lassabb belobbanás értelemszerűen növeli a mentőernyő összeakadási esélyét a pilóta testével, vagy a főernyő kupolával.