Guriga éles mentőernyőnyitása Szlovákiában

Az alábbi írás a 2003. szeptemberi Madártollban jelent meg Guriga tollából. Lejjebb olvashatóak a nyitás részletei, melyeket a napokban jegyzett le.

A sör

Fekszem az ágyon, és az elmúlt napok eseményein gondolkodom.

Becsukom a szemem, előttem már vagy századszor lezajlik, ahogyan a rotorban hátravágódik a kupolám, és szinte érzem a rántást a hevedereken, ahogyan a mögém körívben levágódó siklóernyő ívben megpörget, miközben kétségbeesetten tapasztalom, hogy az előbb még kontrollált magasságom vészesen fogy. Nem tudom mire elegendő a maradék idő, a fékeket már felengedtem, a testsúlyommal megakadályoztam a zsinórok becsavarodását, de már nem vagyok biztos benne, hogy a zuhanó pörgésből kivételhez elég a magasság. Szemem előtt szinte vízszintes mozgással elszáguld a starthely, a szárnyam egy összegyűrődött rongycafat...

Kinyitom a szemem. A kórterem délre néző ablakából a nap nyugatra költözött. Csend van, a betegek már szenderegnek a tisztaszagú, orvosság-keverte levegőjű fehér szobában. A hátam fáj, az ablak felé fordulok, és találok egy viszonylag kényelmes oldal-pozíciót. Szemben az erdélyi fiú alszik, kezén a kötéssel. Az ő csuklótörése bizonyára teljesen meggyógyul majd.

Lehunyom a szemem, és előttem újra ott a kép és bennem az érzés, hogy nem tudom, elég-e az időm. Nem tudom rápillantok-e a mentőernyő fogantyújára, talán nem is kell, hiszen oktatóim tanácsára annyiszor megnéztem, megfogtam a korábbi repülések során, hogy nem kell keresni. Tizedmásodperc a felismerés, nem várhatok, és még egy tized múlva már szinte magától repül a mentőernyő, bomlik szét a fehér belső rész, a zsinórzat. Azután egy pillanat múlva már a fejem fölé nézek...

Valami azt súgja, nézzek fel most is. Ahhoz azonban ki kell nyitnom a szemem...

Sötét van, előttem már nem a fiatal csuklótörött betegtársamat látom, két arc bámul rám csendben, közvetlen közelről.

Ha becsukom a szemem, ez a két arc a mentőorvos és a vénámba épp infúziót szúró nővér...

De nem! Felpillantva ez a két arc ismerősebb és vidámabb.

De hát hogyan lehet egy dráma kellős közepén vigyorogni! Hiszen ez a két arc annyira ismerős, közeli és annyira biztató...

Sosem tudom meg milyen áron került be hozzám két pilótatársam, kijátszva a szigorú katonás kórházi őröket, hogy a kezükben szorongatott üveg sörrel felköszöntsenek. Biztató mosolyuk és az üveg hideg falának érintése annyira valóságos és életszerű, hogy most érzem először: meg fogok gyógyulni!

P.S.

Köszönöm mindenkinek a jelképes és valóságos "söröket", akár sms-ben, akár telefonon, akár személyesen kaptam. Bizonyságául annak, hogy bármily heterogén is, a Szabad Repülők nagy családja létezik és érez...

A részletek

Szlovákiába mentünk Pamírral az Alacsony Tátra közelébe veterán találkozóra. Jó szokásomhoz híven sárkányt és ernyőt is vittem magammal, hogy mikor mihez jobb az idő, azzal repülök. A siklóernyős gyakorlatom mintegy 70-80 óra volt, amit igazából 2 év alatt szedtem össze. Ehhez tartozott kb. 270 felszállás, és kevés, kb. 260 kilométer táv. A nagyon aktív időt nem szerettem ernyővel, mert addig 4 típussal repültem mindösszesen, Edel Racerrel, Perche Soniccal (azzal "B" vizsgáztam), Sky Quix-szel és az esetben szereplő Sky Divine-nal. Ez utóbbi ernyőt eléggé alul terhelve repültem, de nem voltak rossz tapasztalataim a repült kb. 31 óra tapasztalatával. Kifejezetten rossz startoló voltam akkoriban, szégyelltem kupolázni a nagy kupolával a sok kezdő között, így igazából kevés gyakorlatom volt az ernyőkezelést illetően. Sőt a balesetem előtt nem tulajdonítottam nagy fontosságot a földi kupolakezelésnek, pedig azóta rájöttem, hogy mennyire sokat jelent, ha még a földön rájövünk, milyen kis reakciókkal is eredményesek lehetünk.

Az első napon élénk szélben egy 90 méteres, de lejtőzhető dombon próbálkoztunk, és a szélerő adott is lehetőséget a lejtőzésre annak, aki ügyes volt. Sok start balfácánkodás után végre hatodjára sikerült nekem is kiemelkednem az ingán, és visszaszállnom a domb peremére. Igazából a sok rontott startpróbálkozás közben Pamírtól kapott negatív elismerés ("Ejnye kérem, hát nem tudunk startolni sem?") rendkívül bántott, szerettem volna több tudásról számot adni. Másnap az Alacsony Tátrára zivatarveszélyt jósoltak, ezért a csapattal nem a nagy hegyre, hanem az Érchegység északi peremén húzódó kezdődombra mentünk. Ugyan a szintkülönbsége 200 méter, de egy katlanban helyezkedik el és gépkocsival járható meredekségű a hosszú lejtő. Egy szakadt zsinór cseréje után kellően alulterhelt ernyőmmel elstartoltam egy kisebb befújásban fél tizenkettőkor. A levegő nyugodt volt, de az első forduló után beletekertem egy termikbe, amivel eleinte a lejtőben nyolcasozva, majd kellő magasság után körözve 800 méteres magasságot nyertem. Egyedül a többiek, a nálam sokkalta jobb pilóták közül. Mivel nem számítottam erre a repülés tervezésekor, rövid nadrágban, félcipőben, rádió nélkül (és megjegyzem, hogy a kabalamalacom nélkül) szálltam fel. A magasban érzékeltem az időjárás változását, a szél beerősödött és 90 fokot fordult. a katlan Lee oldallá vált. Szélirányban előttem az érchegység áttekinthetetlen és leszállók nélküli erdősége, visszafelé az ernyő viszont alig haladt. Kinyomott gyorsítóval és fülcsukva visszaerőltettem magam a starthely fölé. Ott még társaim próbálkoztak lecsúszásokkal. A félpályán oldalra fordított ernyőket nem figyeltem, csak mielőbb földet akartam érni.

A start szintje felett 150 méterrel kinyitottam a füleket. Kicsit megállt a kupola, majd irtózatos táncba kezdett. Több féloldalas csukódást kellett megfognom, majd egy nagy csukás után zsákesés szerűen nyitott kupolával 6-7 m/s-al süllyedtem lefelé. Majd kaptam egy erős asszimetrikus csukást, szinte az egész ernyő elnyaklott és merülő spirálba zuhant. Sosem voltam még biztonságtechnikai tréningen, és ezzel az ernyővel csak egyszer a hülyeségem miatt húztam egy negatívot, ezért megpróbáltam a beomlott oldalra terhelni, de eközben velem egy szintben elszáguldott előttem szinte vízszintesen a starthely. Szabó Péter mondata ugrott be: akkor kell mentőernyőt dobni, ha elveszíted a magasság, és/vagy az idő tudatodat. Talán már el is múlt ez a pillanat. Talán elkéstem. Egy másodpercen belül dobtam a frontkonténerből a mentőernyőt, ami azonnal nyílt. Az azonnal a levegőben hosszú perceknek tűnt. Eszembe jutott, hogy én hajtogattam a mentőernyőt, vajon jól? Azután felnéztem és láttam a rendben kinyílt körkupolát, és a mellettem lehulló főernyőt. Azonnal elkezdtem begyűjteni, de eközben lenéztem, hová fogok érkezni. Erős oldalsodródás, és én félcipőben vagyok. Lábakat zárni, enyhén rogyasztani, mintha ezt így tanítaná Péter. Ezek között a gondolatok között abbahagytam a főernyő begyűjtését és ez a kifutószél miatt végzetes hiba volt. A főernyő belobbant és kb. 7-8 méteren kirántott a mentőernyő alól. Szinte szabadesésben a hátamon landoltam, szerencsére vastag protektorral, és szerencsére füves lejtőn.

A végső orvosi diagnózis szerint háti csigolyatörést szenvedtem, de igazából a lapockám alatti zúzódásból való felépülés és némi idegsérülés volt a kritikusabb eredmény.

Következtetések

A csúcsmagasságból a nyitott völgy felé kellett volna indulnom, hogy elkerüljem a Lee oldali turbulenciát. A hibás döntés oka a repülés elő készítetlensége (fel nem öltözés, a rádiókapcsolat hiánya, ami hibásan arra bírt, hogy visszamenjek a
társaimhoz).

Köszönettel tartozom Pamírnak és Stefan Galliknak, akik a gyors orvosi segítséget biztosították, valamint Kardos Pistinek, aki hazafuvarozott és tartotta bennem a lelket.

Guriga