Siklóernyők és evezős csónakok

Szerző: Richard Grant^[1]

Fordította: rzsolt (nincs befejezve, csak a teszteléshez használom most...)

Valahányszor az erős szél, vagy turbulens levegő miatt bekövetkezett siklóernyős balesetről hallok, rögtön a siklóernyők és az evezős csónakok hasonlósága jut eszembe.

Nagyon sok párhuzamot látok a siklóernyők és az evezős csónakok közt. A siklóernyőhöz hasonlóan, az evezős csónak is elég kicsi és könnyű ahhoz, hogy egy ember irányítsa és szállíthassa, elfér a kocsi tetején, vagy akár a csomagtartóban is. Egy ilyen csónak szinte bárhol vízrebocsátható, és ha már a vízen van, magunk mögött hagyhatjuk vele a partot, a többi kirándulót, szabadon úszkálhatunk vele a helyi kacsaúsztatóban, vagy a nagyobb tóban is.

Ez a fajta szabadság és kényelem azonban mégsem teljesen korlátlan. Nem kezdhetünk csak úgy bármikor, bármilyen vízben csónakázni. A víznek elég nyugodtnak kell lennie, és tudnunk kell előre, hogy az időjárásban se várható hirtelen változás. Komoly veszélyt jelentenek a nagyobb hajók hullámai, vagy ha az áramlás néhány csomónál erősebb, az képes elsodorni a vakmerő, aztán meg pánikba eső evezőst.

Ennek ellenére majdnem mindenki, aki ilyesfajta vízi járműre száll, boldogan elfogadja ezeket a korlátokat, még többet is, és összességében az evezést egy biztonságos tevékenységnek tekinti. Vannak aztán olyanok is, akik az általánosan elfogadott szintnél jóval messzebbre tolták ki az evezős csónakok képességeit. Átszelték velük az óceánt, és kezdetleges eszközöket használva, szenzációsan navigálták is magukat. Mi, a többiek, csodáljuk a bátorságukat, vakmerőségüket, de ugye kevesünknek jutna eszébe megpróbálni utánozni őket.

Veszély és ostobaság

Óriási különbség van aközött, hogy veszélyes dolgot, vagy hogy ostobaság csinálunk. Szinte bármilyen veszélyes tevékenység kellő biztonsággal végezhető, ha elővigyázatosak vagyunk és megfelelően felkészülünk rá. Az óceán átszelése egy csónakon nyilvánvalóan veszélyes, de ha az ilyen túrához szükséges széleskörű előkészületek nélkül vágunk bele, az egyszerűen ostobaság.

Tekintsük úgy a siklóernyőt, mintha az ég evezős csónakja lenne. Ha kételyeink lennének a siklóernyőzés biztonságát illetően, gondolkodjunk el ezen a hasonlaton. Ha komolyan megvizsgáljuk, hogy miből is áll, és mit nyújt a siklóernyőzés, rá kell ébredünk, hogy a siklóernyőzésben is vannak korlátok, amiket ugyanúgy el kell fogadnunk, mint az evezős csónakok tulajdonosainak, az ő kis járművük korlátjait.

Gyanítom, hogy az emberek többsége képes elevezni egy csónakot - persze azért vannak páran, akik soha nem fognak ráérezni a dolog csínjára. Az első evezős tapasztalatát valószínűleg mindenki valamilyen csendes, nyugodt vízen szerezi. Ki tenné ezt másképp? Ahogy a tapasztalatunk és az önbizalmunk nő, lehet hogy bemerészkedünk picit a nagyobb vizekre, esetleg lesz már ott egy kis hullám, meg egy kis szél is, de azért ugye mindig megpróbálunk a kipróbált képességeink határain belül megmaradni. Ez így van rendjén.

Csónakok a hegygerincen

Tegyük fel, hogy a lakhelyünk környékén a legcsodálatosabb evezőspálya a közeli folyón, egy zúgó, vagy vízesés felső vízi szakaszán található. A veszély nyilvánvaló, ezért óvatosnak és felkészültnek kell lennünk. Pontosan kell tudnunk, hogy milyen gyorsan vagyunk képesek evezni, és milyen erős a folyó sodrása. Dobjunk be néhány fadarabot a vízbe, figyeljük meg ahogy gyorsulnak, és ha meggyőződtünk arról, hogy a legnagyobb áramlás sebességénél jóval gyorsabban tudunk evezni, akkor elég nagy biztonsággal útnak indulhatunk a csónakunkkal, de persze így is tisztes távolságban kell maradnunk a vízesés szélétől.

A lejtővitorlázás siklóernyővel nagyon hasonlít a folyó vízesés feletti részén evezéshez, és valószínűleg a legtöbb leendő pilótának ez az első igazi repülési tapasztalata. Nagy különbség, hogy lejtőrepülés közben nem látjuk, és nem is halljuk a ?zuhogó vizet", persze azért körülbelül tudjuk, hogy hol lehet. Ha az emberek azt hallják, hogy baleset történt, egy pilóta súlyosan megsérült, vagy meghalt, mert ?hátrasodorta a szél", ez egy újabb bizonyíték lesz a szemükben, hogy a siklóernyőzés nem biztonságos sport. Valóban így van? Hány pilóta tudja pontosan, hogy milyen maximális sebességgel tud haladni az ernyőjével? Hányan veszik a fáradságot, hogy utánanézzenek az időjárás előrejelzésnek, mielőtt elstartolnak? Vajon ugyanezek az emberek megpróbálnák-e átszelni a Zambezi folyót, mondjuk közvetlenül a Viktória-vízesés felett, egy soha nem próbált kenuval?

Csónakok erős termikekben

Egy csomó idióta dolgot lehet csinálni egy evezős csónakkal is. Vegyük mondjuk azt, hogy leugrok a partra, és a csónakommal megpróbálok vízre szállni az egyik nyitott strandról, a Déli-óceánba. Ha sikerülne jól megfulladnom a kísérlet közben, biztos nagyon hülyének nevezne utólag mindenki. Valószínűleg további jelzőket ragasztanának rám, ha ráadásul megvárnám a nap közepét, mikor a legtajtékosabbak a hullámok, és akkor lökném be meggondolatlanul a csónakom - na, ez az analógiája annak, mikor siklóernyővel a legkeményebb termikek közé vetjük magunkat. Gyakran látjuk, hogy siklóernyősök arra várnak a starthelyen, hogy a termikek igazán beinduljanak, hogy aztán belestartolhassanak a megtörő, tajtékzó hullámok, a sodró áramlatok láthatatlan, vad forgatagába. Ha aztán az ernyőjük beomlik és a földig pörögnek, hallgathatjuk a panaszkodást az instabil, nem biztonságos ernyőkről, ritkán egy-egy véleményt a pilóta józan eszével kapcsolatban. Persze, látunk csónakokat, amik átmennek a hullámtörésen - az életmentők mennek velük. Tudással, ügyességgel, tapasztalattal és a megfelelő eszközzel meg lehet biztonságosan csinálni, de biztos, hogy nekünk is ki kell próbálni ezt a mutatványt anélkül, hogy pontosan tudnánk, mit is csinálunk, és hogy tisztában lennénk a képességeink valódi határaival?

Nincs siklóernyős kacsaúsztató

Az egyik nagy különbség az evezés és a siklóernyőzés közt, hogy mikor fogom a csónakomat és leviszem a kis helyi víztározóhoz, biztos lehetek benne, hogy ott a víz nyugodt lesz. Ha durva, örvénylő vizet akarnék, azt is tudnám, hogy hol keressem. A siklóernyősnek viszont minden egy nagy, széles, nyílt óceán. Nincsenek kis tavak, vagy nagy tavak. A Roaring Forties^[2] szele befúj egészen az óvoda játszódombjáig, és tegyük hozzá, hogy még láthatatlan is. Szerencsére rengeteg jel van, ami megmutathatja számunkra, hogy mi történik körülöttünk a levegőben, ha figyelünk rájuk, ezek a segítségünkre lehetnek. Vajon kit okolhatunk, ha végül balul ütnek ki a dolgok, mert a repülés előtt nem szántunk, nem akartunk szánni elég időt a körülmények megfigyelésére, értékelésére?

Nem hinném, hogy az tenné a sportot biztonságosabbá, ha törvényekkel és rendőrrel próbálnánk meg szabályozni, hogy ki repülhet és ki nem, inkább az, ha a pilótákat megtanítjuk a megfelelő hozzáállásra és hogy saját maguk képesek legyenek értékelni a repülési feltételeket. Talán az oktatóink leckét vehetnének a keleti harcművészetek mestereitől. Ők egyfajta misztikus érzéket, tiszteletet és szellemi fegyelmet nevelnek a tanulóikba, akik aztán a legijesztőbb módon folytatnak testi párbajt az ellenfeleikkel, és mégis nagyon ritkán sérülnek meg.

Rekordok megdöntése

Folyt. köv.

[1] Richard Grant egy Dél-Afrikai siklóernyős pilóta. Ez a cikk először az Interneten jelent meg, egy sárkányos levelező listán, 1992-ben.

[2] A Déli-óceán környékén fújó nagy sebességű szélrendszer.