Jászladány - Mezőhegyes 150 km 

Írta: Székely Gyula (2009)

      Bár kilenc a szerencse számom, és 2009-et írunk, ez az év nem akart eddig szerencsét hozni a repülés területén. Bizony irigykedve nézem a ?NO WORK TEAM" repüléseit, akik minden nap, amikor van esély repülésre, ezerrel tolják valamelyik starthelyen. De hát ez az élet, a siklóernyőzés nem demokratikus sportág, a tehetség már abban megnyilvánul, szabaddá tudod-e tenni magad, akkor amikor adja az idő az "anyagot" Az időjárási viszonyok is megváltoztak mostanában. Újra kell tanulni a jelekből, hol van már a ?hidegfront Dánia felett ..." és az elvonulás után 2.-3. napi távrepülő álom idő? Manapság vagy aznap, de legkésőbb az utána következő első nap lehetett nagy távot repülni, ha lehet egyáltalán. És Zsédely Lacit idézve "minek nevezzük a hidegfront utáni távrepülésre alkalmas napot? Péntek vagy Hétfő :-(" ami szintén csak keseríti a pilóta életét. A csörlős üzem is akadozik, mondjuk ennek a pilóták családtagjai bizonyára örülnek. Ebben az évben ha a héten egy csörlős nap összejön, azt is igen meg kellett becsülni, és sajnos ez nem mindig a legjobban repülhető napra esik. Azért van jó hír is, úgy tűnik, sikerült valamelyest fejlődnöm, mert legalább az egy csörlésre jutó időtartam átlaga két óra körül van idén (ezt a magam megnyugtatására írtam ide). A hegyi startokat próbáltam az előzőek miatt erőltetni idén, és amikor tehettük, többször elmentünk hegyre fejlődni. Az eddigi pályafutásom statisztikája sajnos eléggé siralmasra sikeredett, itthon hegyi startból egy 13km, és egy 22 km-es távot tudtam összekaparni az évek folyamán. Idén még egyet sem. Az Egedről startolva az utolsó hat start mind a leszállóban végződött pár perc után, a Nyikom már 8:0 -ra vezetett, amikor végre sikerült pár hete végre nívó fölé kerülni. Ellenben kapcsolatépítésre nagyon jó volt, rengeteg emberrel sikerült összehaverkodni a sok ücsörgés közben. Mondjuk vannak, akik ha meglátnak a starthelyen, imitálják, hogy fordulnak is vissza, mert ha én fenn vagyok a hegyen, távrepülésre kicsi az esély, a gyogyira is csak akkor, ha elindultam a kocsival hazafelé. Vértes Bali pedig ha meglát, tudja, aznap nem lesz gond a térképpel, mert nálam mindig ott van kinyomtatva az aznapi térkép részlet, az már csak nekem ciki, hogy én nem vettem még soha hasznát. A fentiek tükrében essen pár szó a vasárnapról: Számomra az év első ötcsillagos napja jött össze - így utólag már ki lehet jelenteni. Az előtte való hétvégén is minden ideálisnak tűnt, gyönyörű felhőkép, elsőnek startoltam, rögtön felhőalap, de utána, amíg a többieket vártam, jött a fekete leves: a starhelytől pár km-re fekete pétert húztam, csak 80 méteren, amikor behelyezkedtem leszállni sikerült megcsípni egy félkörös 0-t. Foggal-körömmel kapaszkodva fél óra alatt sikerült újra felhőalapra jutni. Közben a szél is elsodort, feleslegesen erőltettük a háromszöget, és az időjárás is a bolondját járatta velem, 15 km után mindig szembejött egy zivatar. Nem panaszkodhatom, 4 óra felett harcoltam az ellenséggel, és csak akkor kapituláltam, amikor az már teljesen körbezárt. Vicces volt 1500 méteren egy 15 km-es napsütéses lukban ülni, körbe 360 fokban meg hatalmas zivatarfelhők. Zolinak ?persze" sikerült két óra háromszögerőltetés után átmenni a Tiszán és vitte a napot az MKK-ban 115 km-ével (a második a felét 66 km-t, én meg 55 km-t küzdöttem ki magamnak). A mostani vasárnap aztán végre idális távrepülő időnek tűnt, ki is tudtunk menni időben, a csapat is összeállt, és hála Gézának, nem a csörlőkezelői székben hasadhatott a szívem. Délben már csodálatos felhőkép volt ideális széllel (egyszer talán azt is megérem, hogy régi álmom teljesülvén a megbeszéltek szerint 11-kor el tudok startolni :-) - mondjuk ezen a napon ez nem számított) Zoli nyomatékosan kijelentette, hogy csak akkor tudunk együtt repülni, ha most nem önfejűsködöm, mint eddig, és mint hűséges kiskutya haladok vele, mert könyörtelenül ott hagy, ha lemaradok. Elsőnek startolt, és visszafelé repülve meg is találta a tutit. Másodikként mentem én, 320-on oldottam bele, majd 9 perc múlva közel felhőalapon együtt tekertünk 1660 m-en. Nem húztuk az időt, indultunk is neki a világnak. Már az első termikből, és a felhőképből tudtuk, hogy kis szerencsével a határig tudjuk tolni, és még sietni sem kell, mert bőven lesz rá időnk. Zoli meg is jegyezte, hogy sajnos a Nyikomról a nagy kártyák le fognak tolni bennünket, de ez engem nem izgatott, megelégedtem volna végre 2009 első 100-as távjával is. Zoli a szokásos ?vadászkutya" stílusával haladt előre, én meg a hátvéd szerepét töltöttem be. Repülés közben ismerkedtem az ernyővel is, Rácz Gabi küldte el, egy Element Air CEN B, próbáljam már ki (a régit apró darabokra vágom, miután ezzel repültem felkiáltással). Felhőről felhőre próbáltunk repülni, ha meg elállta az utunkat egy ?zombi" felhő, akkor én tekertem a biztos meglevő termiket, Zoli meg vadászkutya módjára (az ő kifinomult technikájával) megkereste a következő emelést. Néha láttam, esik ezerrel felfelé, néha meg ő szólt, hogy menjek, mert megvan a biztos 2-es emelés. Ha meg nem volt meg, akkor közben én girheltem ki valamit, és Zoli, miután visszajött, felhőalapig kitekert, és indultunk tovább. Két termik között meg trimmen 50-60 km/óra sebességgel siklottunk. Jó volt az összhang, szépen haladtunk. Gyománál aztán változtatnunk kellett a siklási irányon, (eddig 120 fok volt), de ha tovább is így toljuk, a Békéscsabai légtéren gázoltunk volna keresztül. Ezért innen délire vettük az irányt, és Battonya felé indultunk. Jól adta egészen Csanádapácáig, ott számomra kis híján vége lett a távnak. Egy nagy halott felhő állta az utunk, Zoli jobbról indult neki, de csak süllyedt, sehol semmi emelés, én ezért a bal oldalán keresgéltem, de én sem találtam semmit. Amikor Zoli kiszagolta, hol is az emelés, elég messze voltam, és 240 m-en értem ki a felhő alól. Zoli közben már szépen kitekert, és próbáltam rá helyezkedni, de az istenért nem találtam semmit. Fel is szóltam, segítsem már, mert fogy a cérnám. Menj ki a napra, ott keresgélj, jött a válasz, és igaza is volt, egy nagyon bubis fél, helyenként félkörön 4,5 -öt találtam. Csukogatta is a fület rendesen tekerés közben, de jó ez az ernyő, ki se billent a termikből, és kis pumpálással mindig kijött. Most azért már tovább tartott feljutni a felhő alá, 20 perc is eltelt. Közben éreztem, elérkezett az idő, amikor Zolit már csak hátráltatom, és fel is szóltam neki, menjen nyugodtan egyedül tovább. El is indult, és én tekertem tovább 2000 méterig. Azért felhőalapról próbáltam Zolit kiszúrni, de sehol nem láttam. Rádión mondta, hogy a következő település felett van, de nem láttam sehol. Azért még rám szólt, hogy 2000 még nem felhőalap, tekerjek csak 2300-ig fel, és onnan induljak tovább. Nekem rossz tapasztalataim vannak a felhőben repüléssel (de az egy másik történet), akkor érzem jól magam, ha van 100-200 m (300 :-) még felhőalapig, (ha nagy távot akarunk repülni, ez azért manapság nagy hátrány) nekiindulva a felhő úgyis emel általában, amíg kiérek alóla. Zoli közben jelezte, hogy már látja Battonyát, a végcélt, és elkezdi a végsiklást. Mivel jobbra egészen szép felhőket láttam, én arra gondoltam, megpróbálok oldalazni Makó irányába, hátha nyerek még néhány km-t vele. Az eleje jól is sikerült, az első felhő alatt már 2400-ről indultam neki a következő felé. Aztán 5 km siklás után bejött ami miatt Zoli nem erre jött, 1200 alatt beerősödött a szél, és nem igazán haladtam előre. Gyorsan lenyúltam a gyorsítóért, de nagy megrökönyödésemre alig találtam meg, el volt szakadva az egyik zsinór. Ez megpecsételte a további repülést Makó és a megmentő felhők irányába. Az utolsó perceket kamerázással, és azzal töltöttem, hogy a magyar oldalon maradjak, át ne sodorjon a szél Romániába. Lent még erősebb volt, az utolsó 400 méteren már semmit nem haladtam előre, és leszálltam egy nagy, learatott búzatábla szélére. Makó marad legközelebbre :-) Szokás szerint a legközelebbi település 5 km, de ez most aztán végképp nem izgatott, boldog voltam, mert a GPS 142 km-t mutatott megtett távnak, ez új egyéni csúcsom, és talán a gyémánt sas-t is megkapom. Szerencsém is lett a végére, mert jóemberek megtaláltak, és bevittek a mezőhegyesi pályaudvarra, gyalogolnonm se kellett sokat. Zoli közben megszervezte a hazautat, és itt szeretném megköszönni Fekete Istvánnak, amiért feláldozta a vasárnapját, vezette az Alekót, és eljött értünk a világ végére (arról nem is beszélve, hogy bemutatta, hogyan lehet térképet nézni két kézzel, miközben x km-t vezet a térdeivel) Fantasztikus idő volt aznap, még Egerből és Nyikomról is többen letolták idáig. Született két 200 és 13 száz km feletti táv. Ha nincs a határ, kis szerencsével még két órát lehetett volna tolni, ami kiadta volna nekünk is a 200-at (azt már csak suttogva mondom ki: ha 11-kor indulunk, és toljuk gyorsítóval, nem állunk meg a...).