10 éve történt
Budapest-Bamako Rally 2009.
Motoros ernyővel Afrikában
|
Írta: |
Szabó Péter |
|
Így kerültem abba a szerencsés helyzetbe (Rákóczi Gábor klubtársam jóvoltából, mivel eredetileg Őt kérték fel erre a szerepre, de Ő nem tudta elvállalni, ezért átadta nekem), hogy 2009-ben én lehettem a Budapest - Bamako rally hivatalos segédmotoros siklóernyős légi videósa.
A rallyt negyedik alkalommal rendezték meg az idén, több száz csapat indult, bővebb információk a neten találhatóak róla (http://www.budapestbamako.org/).
Elkezdtem a felkészülést, információkat gyűjtöttem, papírokat és kötelező oltásokat intéztem, összeállítottam a személyes és a repülős felszerelésemet, és próbáltam lelkileg is felkészülni az útra. A világ 4. és 5. legszegényebb országába készültünk, és ez az út rejteget magában veszélyeket is. Az egész felkészülés során nagy segítség volt a verseny itiner, amelyben a szervezők szájbarágós részletességgel próbálják felkészíteni a résztvevőket a várható nehézségekre.
A verseny Budapestről indult és 15 napos volt. A hazaúttal együtt összesen 25 nap alatt több mint 16 ezer km-t autóztunk egy kissé megtunningolt Toyota Land Cruiser-rel. Először Európán keresztül, majd Marokkón és Mauritánián át Mali fővárosába, Bamakoba, majd onnan vissza Budapestre.
Az eredeti terv szerint egy kísérő teherautóban utaztam volna a cuccommal együtt, azonban ez a teherautó az indulás előtti napon - útban Pestre - lerobbant. Az utolsó pillanatban kerültem be egy másik autóba, a cuccaim egy része meg szétszórva máshová, kísérő kocsiba. Ezen szerencsés véletlennek köszönhetem azt, hogy végül is a versenyt (első Magyar csapatként) megnyerő páros (Lőrincz Attila - Nagy Miklós) autójában utazhattam, így végig küzdve és izgulva a verseny megnyerésének küzdelmes folyamatát. A munkám mellett próbáltam a csapatnak hasznos tagja lenni, de legalábbis nem hátráltatni Őket. A verseny rally részéről nem is fogok sokat mesélni, érdekes volt, sokat tanultam az út során. Az azért elgondolkodtató, hogy ennek a csapatnak akkora volt a fölénye a többiekkel szemben, hogy még az én plusz 150 kg súlyommal (felszereléssel együtt) és a hátráltató, időt rabló repüléseimmel is nyerni tudtak.
A verseny nagyon kemény és pörgős volt. Nem volt sok idő szöszmötölésre. A 24 éjszakából 7-szer aludtam ágyban: 6-ot hotelban (ezek a megérkezés után és a visszaúton voltak, nem a verseny alatt), egyszer hajón. 8 éjszakát sátorban töltöttem, 9-et pedig a kocsiban aludva. Aki ragaszkodik a mindennapi melegvizes fürdéshez, a napi tiszta ruhához, és a napi 7 óra ágyban alváshoz, az ne induljon a Bamako rallyn. Mindez 15 napon keresztül, egyéb nehézségekkel megfűszerezve, 9 ezer kilométer leautózása mellett (ez csak a verseny odafelé, a visszaút már könnyed sétakocsikázás 7-8 napig, aszfalt utakon).
Ilyen körülmények között átértékelődnek a dolgok, az embernek gyorsan megváltoznak az igényei, a vágyai. Ha volt idő egy levest főzni, a sok hidegen, menet közben megevett konzerv után, az már maga volt a mennyország. Ráadásul a leves főzést általában sátorban alvás is követte, ami nagyon kellemes dolog a kocsi hátsó ülésén eltöltött éjszakák után, még akkor is, ha reggelre esetleg csak 3 fok van. Volt olyan tábor, amit nem is láttam, mert sötétben érkeztünk, és reggel még sötétben el is hagytuk. De volt olyan csapat is, amely reggel 6-ra érkezett meg a táborba, leadta az előző napi feladatlapját, felvette a következő napit, és mehetett is tovább, a következő 4-500 kilométeres földutas szakaszra.
Napközben rohanás, feladatok végrehajtása, pontok keresése, árkon-bokron keresztül, földutakon, kősivatagban, homokban, szavannán, vízmosáson keresztül-kasul, gyakran hajnaltól késő éjjelig, napi sok száz kilométereket megtéve, a tereppel, műszaki hibákkal és időnként egymással is küzdve.
Ez a flúgos futam, ilyen körülmények között, ennyi ideig összezárva és közben komoly koncentrációt igénylő feladatokat végrehajtva, mind fizikailag, mind szellemileg igen kemény próbatétel. Nem is bírta mindenki. Nekem azért talán egy kicsit könnyebb volt, hiszen nem vezettem, és csak napi pár percet "dolgoztam", közben pedig turista voltam, aki csak nézelődik, fotózgat, esetleg alszik a kocsiban.
Azért persze a repülésekkel nagyon vigyáznom kellett, nehogy valami gond legyen ott a világ végén, esetleg több száz km-re a legközelebbi kórháztól. A feladatom szerint minél gyakrabban fel kellett szállnom, és légi videó felvételeket készíteni a versenyről a rallyról készülő filmhez.
Ez általában napi egy felszállást jelentett. Az időjárási feltételek rosszak voltak, de ez nem lepett meg, repültem már sivatagban. A szél szinte mindig erős volt és dobálós, termikes. Erre eleve számítottam, ezért a Parapower Solo210-es motorom mellé Edina (a feleségem) kisméretű, S-es Dakota ernyőjét vittem, amely lehetővé tette, hogy szinte bárhonnan fel tudjak szállni, és az erős túlterhelés miatt elég stabil volt, hogy el tudjam engedni az egyik irányítózsinórt, és videózni tudjak.
Mivel a verseny és ez által a repülések már itthon is elkezdődtek, egyaránt fel kellett készülnöm a hideg havas repülésekre, és forró sivatagos Afrikai körülményekre is. Aztán előfordult, hogy itthon melegem volt, Afrikában meg lefagyott a kezem a hideg sivatagi reggeleken. Általában rendhagyó időjárást fogtunk ki, még a tapasztalt BAMAKO-sok is csak csodálkoztak a hideg és a sok eső láttán. Az talán mindent elmond, hogy a rövidnadrág készletem érintetlenül jött haza Afrikából, a Szaharából.
>
Általában reggelente, és esténként tudtam repülni. Reggelente a mezőny startolását filmeztem, este a táborokat, és ritkán napközben az épp arra haladó mezőnyt tudtam videózni. A felszerelés jól vizsgázott, a verseny 15 napjából 4 nap volt, hogy nem tudtam repülni (időjárási okból, vagy a feszített versenyprogram miatt), a többi napokon 18 felszállásból közel 5 órát repültem. A legtöbbször egy-egy felszállás 10-15 perc volt. Felvettem a mezőny épp arra járó részét, majd leszálltam és gyorsan pakoltam össze, hogy amint kihűlt a motor, mi is rohanhassunk tovább. Csak kisebb gondjaim voltak. Az apróköves részen, a futás közben a bakancs által feldobott kövek megrongálták a légcsavaromat, kétszer pedig motorleállásom volt, valószínűleg a rossz benzin miatt.
>
>
A motorleállásoktól tartottam, mert általában alacsonyan kellett repülnöm, hogy közeli felvételeket tudjak készíteni, a terep szinte mindig barátságtalan volt alattam, és még az egyik féket sem tudtam fogni, hiszen videóztam (mindezt egy jól túlterhelt, kicsi kupolával, amely motor nélkül süllyed, mint a balta, és közben ezerrel megy vízszintesen). Közben az a tudat is mindig bennem volt, hogy a világ végén vagyunk, minden segítségtől távol, egy amúgy is eléggé elmaradott országban, nagyon nem lenne jó eltörni valamimet. Ha a felszerelésnek lett volna baja, akkor meg nem tudtam volna ellátni a feladatomat. Bár tartalék légcsavart vittem, az a kísérő kocsiban volt, amellyel csak többnaponként találkoztunk.
A csapatunk pár nap alatt összekovácsolódott, sokat köszönhetek a fiúknak, akik mindig próbálták úgy szervezni a dolgokat, hogy a repülésekhez a megfelelő időben a megfelelő helyen legyünk.
>
>
Végül is nem volt gond, sikeresen megoldottuk a feladatokat, startoltam hegyi szerpentinen az úttestről, kősivatagból, homoksivatagból, tevefüves buckás sivatagból, szavannán a fák közül. Általában sikerült használható felvételeket készítenem, miközben teljesen szintben tudtam tartani a szellemi, a fizikai és a technikai állapotomat is. Jól jött a túrázási, kempingezési tapasztalatom, és a nagyon jól összeállított felszerelésem is. Persze fogytam néhány kilót, de ez csak az előnyömre vált.
Afrikáról, az élményekről, a kalandokról természetesen oldalakon keresztül lehetne írni, vagy egyenként kommentálni a több ezer elkészült fotót, de most, itt csak felvillanthatok néhány képet erről a fantasztikus és misztikus világról. Nem most jártam először ilyen jellegű országban, ezért számomra nem voltak annyira mellbevágóak az ottani körülmények, de mindenképpen feledhetetlen, életre szóló élmény volt a miénktől teljesen eltérő kultúrákba bepillantani. Szinte olyan ez, mintha az ember egy másik bolygón járna, ahol hozzánk hasonló lények élnek. Nagy a kontraszt a különböző területek között, amelyeket mi napok alatt átszeltünk. Olaszország, Franciaország, Monaco, Spanyolország, narancs, mandarin és citrom ültetvények tele gyümölccsel, modern nagyvárosok, gazdagság, kaszinók, majd egy-két nap múlva Marokkó, Mauritánia, Mali, sivatag, szavanna, sárkunyhók, szamárfogatok, döglött állatok és autóroncsok az út szélén, sok helyen nagy szemét. Nomád arabok sátorban, majd természet közeli éltetet élő sár-fű kunyhós afrikai faluközösségek, és városok, brutálisan szemétbe burkolva. Az európai szakaszon az volt az érzésem, hogy megtelt a föld velünk, emberekkel, a települések szinte összeérnek, köztük minden talpalatnyi föld megművelve, az autók egymást érik. Aztán egy kicsit odébb, Afrikában, amikor órákig autóztunk 100km-es sebességgel úgy, hogy csak a végeláthatatlan kősivatag van körülöttünk, akkor már arra gondoltam, hogy van még hely a földön, csak az a kérdés, hogy kinek lenne kedve itt élni? Megdöbbentő, hogy emberek élnek olyan területeken, amelyek a mi szemünkkel teljesen alkalmatlannak látszanak az életben maradásra, mert egyszerűen nincs ott semmi, csak a sivatag, a rengeteg kő, esetleg néhány fa, vagy bokor. És akkor ott áll egy sátor a semmi közepén, és egy család él benne. Nagyon értékes embereknek tartom őket, és csak remélem, hogy nem söpri el őket a mindent uniformizáló "fejlődés".
>
Eldugott kis faluközösségek a sivatagban, vagy a szavannán, ahol autót is ritkán látnak, és biztos, hogy óriási élmény volt a helyi gyerekeknek és felnőtteknek a repülésem, a fel- és leszállásaim. Egy-egy ilyen falu mellett leszállva eleinte szinte itthon éreztem magamat, amikor elkezdett felém rohanni rengeteg barna gyerek, de aztán hamar oldódott bennem az ilyenkor fellépő feszültség, ugyanis (ellentétben a hazai tapasztalatokkal) rendkívül tisztelettudóak voltak, és hozzá nem értek volna a felszerelésemhez. (Egyébként rengeteg gyerek volt mindenhol, úgy látszik, az elektromosság hiánya jelentősen lecsökkenti a szórakozási lehetőségek körét.) Körbeálltak és őszinte csodálattal nézték a repülő fehér embert, a közben odaérkező felnőttekkel együtt. Gyanítom, hogy ezt még évekig fogják mesélni, sőt, lehet, hogy idővel még a falu legendáriumába is beépül az esemény. Felemelő és megtisztelő érzés volt számomra, hogy én lehettem itt a siklóernyős repülés "nagykövete".
Amikor tévében látunk ilyen népeket, természetfilmekben, az ember el sem igazán hiszi, hogy ez a valóság. Pedig az.
A rallynak az egyik fő célja volt a jótékonyság, és egy kamionnyi segélyt vittünk, valamint a csapatok egyenként is vittek adományokat, iskoláknak és kórházaknak. Bár egy-két doboz segéllyel biztosan megoldhatatlan az ottani szegénység, valamit talán segíthettünk egy-egy ottani közösségnek.
Volt kint egy másik hátimotoros kolléga is, Ő a túra kategóriában indult, és hozta a hátimotoros felszerelését, és időnként repülgetett. Aztán volt, hogy ott repült, ahol nem kellett volna, amiért pár napra megtapasztalhatta az Afrikai hűvöst is. Az már csak hab a tortáján, hogy miután kiengedték, és elindult haza, valahol útközben sikerült hamis pénzt váltania, és azzal fizetni, amiért szintén szabadságát vesztette egy kis időre.
Közel egy hónapos távollét után az ember már nagyon vágyik haza. Hazaérve úgy érzem, hogy bár Afrikában sok, a mi szemünkkel nézve iszonyúan szegény és kemény körülmények között élő embert láttam, de ők szinte mindig mosolyogtak, és nem ott találkoztam igazán kedvetlen, boldogtalan és reménytelen, elkeseredett emberekkel. Ehhez haza kellett érnünk. Belépve Magyarországra, bementünk az első falu kocsmájába meginni egy kávét. Mindjárt éreztük, hogy itthon vagyunk.
A hazaérkezés után kellett egy hét, amíg kipihentem magamat és sikerült visszailleszkednem a hétköznapi élet ritmusába. De az életem már sosem lesz ugyanaz, mint ami Afrika előtt volt. Afrika engem is megfogott, mint oly sok mást, például azokat, akik már visszatérő BUDAPEST - BAMAKO rallysok, és az sem véletlen, hogy a következő évi jelentkezési keret is általában már február vége felé betelik. Örülök, hogy részese lehettem a kalandnak, "megrepültem" Afrikát.
Köszönet Gál Szabó Andrásnak, Lőrinc Attilának (Bútor), Nagy Miklósnak (4Fingers), Rákóczi Gabinak, Ambrózy Péternek, Hajdu Ilonának, valamint a klubtársaimnak, akik itthon végig izgulták és követték a versenyt, és legelső sorban feleségemnek Edinának és a Családomnak, akik biztosították a hátteret ehhez a kalandhoz.
Szabó Péter
Az útról a Galériák menü alatt találhatóak további fotók:
- 7173 reads
