Az első ?komolyabb" távom
2007.04.09 Jászboldogháza-Karcag 75km

Szépen indult húsvét hétfő délelőtt, kiültünk és élveztük a napsütést Katival. Zoli délre írta ki a kezdést, és már odafelé láttuk, nagyon érdekes idő lesz ma. Az égő tarló füstjét teljesen vízszintesen vitte az erős szél, aztán meg teljesen függőlegesen. Nagyon erős termik kell, hogy legyen, ami 8 m/s -s szelet így megállít - vontuk le a következtetést.

A starthelyen persze a szokásos oldalszél fogadott bennünket annyi változással, hogy most sokkal erősebb és kitartóbb volt, ritkán voltak benne almulások. Nem is nagyon kapkodott senki az első startért, így Zoli lett a festék. Szép magas lett a húzás, de lentről nem nagyon lehetett látni, hogy emelkedne, keveset forgott és csak a magasságát tartotta egy ideig. Amint leszállt, már csatolta is magát a kötélre "2-es vaj sima termikek vannak fenn" dumával. "Akkor miért jöttél le?" - kérdezte Attila, mire Zoli elmondta, hogy nem állította alapállapotba a GPS-est. Megkérdezte, elmehet-e távra, mi meg azzal a tudattal, hogy most is viccelődik, nagylelkűen elengedtük. El is indult, és -5m/s -al jött is lefelé.

Pár perc múlva harmadszor állta kötekedéseinket kötélvégen. Sikerült is találnia valamit, Attila még gondolkodott, megvárják, amíg újra leszáll, de inkább úgy döntött, felhúz engem addig. Zoli közben kezdett kiemelkedni, és el is sodródott. Gondoltam, csúszok egyet, és indulunk haza - ez a szélerő sok nekem odafenn. Attila bizonytalankodott, felengedjen-e, de azt mondtam neki, ha felhúz, és találok valamit, akkor is csak helyben tekerek. "És ha el tudnál menni távra, akkor is maradni fogsz?" Erre már nemmel válaszoltam, és jót nevettünk.

Közben bevadult a szél, és hárman fogtuk le az ernyőmet, majd 4-5 perc múlva jött egy almulás, és Attila egy határozott, gyors mozdulattal elemelt. Szerencsém volt, 290-en őrülten sikítani kezdett varió, és bele is oldottam rögtön. Igaza volt Zolinak, vaj sima 2-es emeléssel három perc alatt 800-on voltam, utána csapongva, de szerencsésen 1180-on találtam magam. A távolban megláttam Zolit, mivel a Zagyván már átsodródtam, visszajutni semmi esélyem nem lett volna, elindultam utána. Nem sok esélyt adtam, hogy utolérem, de jó nap volt, trimmen + a 25km/órás szélben, ráadásul tekerés nélkül is helyenként emelkedve hamarosan beértem. Mintha csak arra várt volna, már indult is tovább. Én meg a világ minden kincséért sem hagytam volna ott az emelést, tekertem tovább, gyűjtöttem a magasságot. Úgy döntöttem, biztonsági repülést végzek, addig tekerek mindent, amíg lehet, és ha látom, Zoli esik fel, csak akkor megyek utána. Lehet ez önző dolog, de az ?dobja rám az első követ, aki nem lenne egy ?öreg cápán" kalauzhal élete első komolyabb távján. Meg aztán ha Zoli szerint nem is fedi a valóságot, neki is jót tesz egy kis fék, mert a tracklogjait átnézve látható, mindig elkapja a hév a minél nagyobb táv elérése érdekében, és bizony sokszor hagyja ott az emelést idejekorán (itt a fiatal kalauzhal szakértése), ami sokszor megbosszulta magát (nem is jutott még 100km fölé).

Lassan elhagytuk Jászladányt, és eljött a pillanat, amikor már együtt tekertük a plafonig a termikeket. Én már ekkor nagyon meg voltam elégedve, hiszen sikerült a bűvös 2000 métert elérnem. 1920-tól már a variót bűvöltem, történjen már meg a csoda, és sikerült is. Bevált a kalauzhal taktikai is, 200-500 méter magasság többlettel indulva Zoli után, a termik tekerésbeli tudáskülönbség nem vált számottevő akadállyá közös repülésünk során. Bizonyára sokat szentségelt közben, hazafelé szóvá is tette, hogy ilyen sokat még senkire se várt, de próbáltam megértetni, nekem most létfontosságú volt a biztonsági menet. Ezzel a távval a hátam mögött remélem sokkal nyugodtabban fogom az elkövetkező lehetőségeket kihasználni, és meg is ígértem, legközelebb ha meglátom, hogy indul tovább, ?rohanok" mellette 150-200 méterre a következő emelést keresni.

A lelki tehertől megszabadulva, amit a nagy magasságtartalék adott, fantasztikus érzés volt az egyre hosszabb siklások közben (5-10-15km) a tájban ilyen magasról gyönyörködni. Ismerős tájakra is érkeztünk, az előző hétvégi kunmadarasi csörlésből kétszer is jártam erre. El se lehet téveszteni, egy nagy víztározó mellet szabályosan több kicsi szögletes. Ez újabb önbizalmat adott, mert akkor Attila innen majdnem egy ötvenes távot nyomott Besenyszögig visszafelé, így tudtam, valószínűleg megvan életem első 50 km-e.

Közben végre nekem is sikerült találnom egy nagy emelést, estem felfelé Zoli mellett 100 méterre. Ezért jó, ha többen megyünk távra, kisebb az esély, hogy egy másfeles magot tekerünk 100 méterre a hármastól. Fel is estünk gyorsan 2245-re, ami a jelenlegi magassági csúcsom lett. Zoli ekkor meredeken jobbra fordult, és mint egy rakéta indult meg, amit nem igazán értettem. Később kiderült, hogy veszélyes légtérhez érkeztünk, és ő mindenképpen meg akarta csinálni a százas távot, nem kockáztatott. Én meg a tudatlanok boldogságával kitekertem még egyszer 2200-re, és azt figyeltem, mi van már Zolival. Karcag túloldalán egerészett, és besüllyedt (érzékszervi csalódás volt, 500 méterrel volt max. alattam, és 950 volt a legalacsonyabb magassága ekkor). Sajnos egy idő után el is veszítettem, és meg voltam győződve, hogy eltaktikázta a dolgot.

Közben engem a megérzésem, és az ernyő visszajelzései balról kerültették a várost. A varió nem jelzett csak átlagos süllyedést, de a az ernyő finoman a város felé próbált fordulni, ami a széliránynak is ellentmondó volt. Addig addig vezettek a jelek ebbe az irányba, amíg tudtom nélkül 50-100 méterre megközelítettem a légtérhatárt. Hirtelen meglett a rejtőzködő termik is, és 4-5 forduló után 2,5-es emeléssel 1100-ről 1300 kerültem.

Sajnos mentálisan itt már ki volt csúszva kezemből az irányítás. Elbizonytalanodva elkövettem megint a legnagyobb hibát, és nem a varióra hagyatkoztam, hanem megpróbáltam ésszel követni a termiket, ami nekem még soha nem sikerül (nem tudom, van-e valaki, akinek igen). Ki is estem, és lélekben fel is adtam a dolgot. 300-on megtaláltam Zolit is, aki pont az irányomba jött, csak 1500-on (megfogadtam, a legközelebbi közös távunkon jobban megbízok a megérzéseiben). 200-on még a kaptam egy fricskát a sorstól, tőlem 400 méterre jobbra egy szokatlan ?öreg" porördög 30-50 m átmérővel szép komótosan mutatta a termiket, amibe vágytam. Nekem akkor már csak a leszállás maradt, és egy lucernás melletti földútra landoltam.

Boldog voltam, és csak most tűnt fel, mintha tűkkel szurkálnák a kezem, és a lábaim is eléggé fáradtak az intenzív munkától. A varió két óra repülést jelzett, és a GPS Karcagot mutatta legközelebbi városnak. Pár perc sem telt el, amikor egy fiatal srácot vettem észre, aki hozzám irányozta lépteit, és nem illet igazán a tájba. A horgászáshoz túl jól volt öltözve, mit kereshet itt két város között félúton a lucernás mellett - töprengtem. Nos hamarosan ki is derült, bemutatkozott, és elmondta, hogy a Hortobágyi Nemzeti Parkban szálltam le, és neki kötelessége lenne engem megbüntetni, mert itt nem tartózkodhatom. Mivel tisztában vagyok a jogszabályokkal, meg tudtam volna cáfolni, de ilyenkor jobb udvariasnak lenni, és most meg is érte, mert a második mondatból kiderült, hogy Ő meg vitorlázórepülőknél tanul, csomagoljak gyorsan, nehogy valamelyik kollégája kiszúrjon. Segített begyűrni az ernyőt zsákba, és felajánlotta, elvisz Karcagig. Kellemesen elbeszélgettünk a városig, és örülök, hogy sikerült végre egy olyan természetvédővel találkozni, akinek ?nem vasból van a kalapja". Ezúton is köszönöm a segítséget, és a fuvart. Közben Kati is elindult értem, és alig egy óra múlva meg is érkezett. Zoli is megcsöngetett, Földes mellett szállt le, és megvan a 100 km - újságolta.

Tanulság: miről tudjuk, hogy jó távidő van? Hidegfront, gradiens, szélerő, inverzió? Ezek mind csak ?mellékes" adatok. A jó távidőt arról ismerhetjük fel, hogy a pilóta elégedetten, fülig érő szájjal dörzsöli a tenyerét, és szervezi a hazautat valahol a világ végén :-)