A 20. évfordulóra - avagy az első gerinctörésem története

Írta:

Szabó Péter (2009)

A szakmában járatlanok számára néhány repülős történet, vagy baleset pontos megértése nem egyszerű feladat. Még az is lehet, hogy akár lehetetlen is. Egyszerűen, kell némi alapismeret ahhoz, hogy el tudjunk képzelni egy helyzetet.  Ez a történet tipikusan olyan, amelyikkel nehezen szoktam boldogulni, ha egy hozzá nem értő kérdezi, hogy hogyan is történt. Én most feltételezem, hogy inkább az ejtőernyőzés, a siklóernyőzés, vagy úgy általában a repülés iránt érdeklődő, ahhoz kicsit konyító olvasó "tartja a kezében" az írásomat, de azért megpróbálom alaposan körülírni a körülményeket, és az eseményeket. A leírásom jóval az esemény után készült, az utolsó simításokat most, 2009 decemberében végeztem el, amikor is úgy gondoltam, hogy a 20. évforduló alkalmából közkinccsé teszem azt, amivel eddig nem nagyon dicsekedtem.

Ha a balesetekre terelődik a szó (márpedig ez ugye gyakran előfordul, ha repülős ember nem repülőssel beszélget),  akkor időnként előkerül az eddigi legsúlyosabb balesetem, a most már több mint húsz évvel ezelőtti kompressziós gerinctörésem. Ez a szó, hogy "gerinctörés", általában megütközést vált ki a legtöbb emberből. Mindenkit érdekel, hogy hogyan történt.

Aztán itt kezdődnek a bajok. Ha nincs sok idő, vagy nem akarok belemenni a részletekbe, mert tudom, hogy a hallgatónak úgysem fogom tudni elmagyarázni a szükséges előismeretek hiányában, akkor egyszerűbb a helyzetem. Röviden: 1989-ben, egy durva földetérés során eltörtem a gerincemet, meggyógyultam, az eset után öt hónappal, már ismét ugrottam ejtőernyővel, majd az után még sok éven keresztül ejtőernyőztem és azóta is repülök. Erre gyakran jön a kérdés, hogy bolond vagyok, nem volt elég figyelmeztetés a baleset, miért nem hagytam abba. Erre azt szoktam válaszolni, hogy én a balesetem előtt is tisztában voltam a kockázatokkal. Nekem nem kell látnom valakit leesni és meghalni ahhoz, hogy rájöjjek, hogy az ejtőernyőzésbe bele lehet halni. Egy baleset nem változtathat ezen.

Ha a történet részleteinek az elmesélésére is kíváncsi valaki, akkor már nehéz helyzetben vagyok. Jön az első logikus kérdés: ejtőernyős ugrás közben történt? A válaszom: nem. Jön a második kérdés: siklóernyőzés közben történt? A válaszom: nem. Sőt, nem is autós vontatás közben történt, amit akkoriban igen gyakran csináltunk (a mai siklóernyősök már nem találkozhattak ilyennel). A válaszaim mind igazak, valóban egyik sem, mégis egy kicsit mindegyik. Ugyanis ejtőernyővel repültem, de nem ugrottam, hanem lábról szálltam fel, tehát mint egy siklóernyőként használtam az ejtőernyőt, és még kötél is volt rajtam, amitől húzóerőt kaptam, de mégsem húzott semmi sem. Mindez sík vidéken, nem hegyen történt. Ráadásul az ernyő végig, egészen a felszállástól a földetérésig tökéletesen ki volt nyílva. Mégis majdnem belehaltam a földetérésbe. Na, ezt magyarázzam el egy olyannak, aki nem ért ezekhez a dolgokhoz, aki azt sem tudja, hogy mi a különbség egy ejtőernyő és egy siklóernyő, vagy a csörlés és a vontatás között.

Nem is nagyon szoktam erőltetni a "részletes elmesélés" variációt, vagy ha igen, kizárólag csak "szakértők" társaságában. Ha elhangzik a "milyen magasról estél le?" kérdés, ismét nem tudok mit mondani, mert jelen estben (is) ez értelmetlen kérdés. Ugyanis nem a magasság számít, hanem a földetérési sebesség. Rengetegszer "estem le" 4000 m magasból és nem lett semmi bajom. Most csak olyan 30 m körüli volt a repülésem legmagasabb pontja, de az is elég volt.

Aztán a legtöbb embernek nincsenek ismeretei a gerinctörésről. Meghallják, és a szívükhöz kapnak. Pedig ez egy viszonylag gyakori sérülési fajta, évente több tízezer nőnek roppan össze például a nyakcsigolyája a csontritkulás miatt. Gyakran látni az utcán is nyakmerevítős embereket. Nekem persze nem a mészhiánytól roppant össze, és nem is a nyakam, de a jelenség hasonló. Ilyen jellegű sérülést szenvednek a katapultáló vadászgép pilóták is, pl. ha nem simul a hátuk teljesen az ülésbe. A gerinc egy csőszerű képződmény, amely gyűrűszerű csigolyákból áll. A csigolyák folyadékkal átitatott porccal kapcsolódnak egymáshoz, ezért a gerinc rugalmas és hajlékony (és ezért van, hogy reggel, felkelés után a legnagyobb a testmagasságunk, aztán napközben a terhelés kinyomja a folyadék egy részét, és estére kicsit összemegyünk). Megjegyzem, hogy nem vagyok orvos, lehet, hogy teljesen hülyeségeket írok. A cső belsejében futnak a létfontosságú idegek. Ha a csövet hosszirányú túlterhelés éri, a csigolyatestek pereme, vagy maga a test sérül, roppan össze, de szerencsés esetben maga a belső rész, a gerincvelő, az sértetlen marad. Ha jobban összetörik a csigolyacsont, vagy ha nyíró irányú terhelés is keletkezik, akkor sérül a velő is, és az ember lebénul. Ideiglenesen, vagy maradandóan. Műthetően, vagy nem műthetően. Ez a sérülés nagyon könnyen bekövetkezik, ha az ember fenékre esik. Akár csak az álló ember magasságából. A gerinc csigolya alsó végénél nincs semmi hús, vagy izom, vagy zsír, ami védené az ütésektől a gerincet. Az ütés egyből a gerincoszlop alját, a farokcsontot éri. Egészen enyhe kis esések is már a csigolyaperem lepattanását okozhatják.

Siklóernyős eseményeknél a fenékre esés elég gyakori az ülő helyzetű repülés (a súlyponti felfüggesztés) miatt. Ezért használunk vastag gerincprotektorokat. A közvetlen közeli ismeretségi körömben legalább tíz ilyen jellegű sérülésről tudok (persze ez több mint két évtized alatt jött össze). Ismerek olyan pilótát, akinek már kettő ilyen jellegű gerinctörése is volt (ráadásul ő az elsőt lábon kihordta, és csak amikor a másodiknál röntgenezték, akkor tudta meg, hogy az az első eset, évekkel korábban mi is volt). Volt persze egy-két súlyosabb eset is az országban, van, aki tolókocsiba kényszerült.

Na, akkor, a kicsit talán hosszúra nyúlt, de úgy érzem, hogy szükséges bevezető után, térjek is rá az én esetemre.
1989. december 23-án történt, karácsony előtt egy nappal, amikor minden rendes ember már az ünnepekre készülődik. Hát, én megszerveztem magamnak a fehér karácsonyt. Két karácsony volt eddig az életemben, amit nem itthon töltöttem, ez lett az egyik. A kórházban minden fehér volt, és bizony ezt a karácsonyt ott töltöttem, de kezdjem az elején.

Nehéz a könnyűrepülők élete. Akkoriban különösen az volt, mert a technikánk sokkal fejletlenebb volt, a repülési lehetőség pedig sokkal kevesebb. Szoktuk is mondani, hogy repülni menni akkor kell, amikor arra alkalmas az időjárás. Az időjárás pedig nem ismer sem ünnepet, sem munkát, sem szabadságot. Aznap egy hidegfront betörés volt, ami köztudomásúan erős széllel jár. Nekünk ez az erős szél kellett. Öten-hatan indultunk neki a feladatnak a gödöllői repülős csapatból. Ekkor még siklóernyőzés nem volt az országban, így siklóernyő sem. Leselejtezett légcellás ejtőernyőkkel próbáltunk a levegőbe jutni. (A selejtezés az ejtőernyőknél bizonyos életkor elérése, vagy meghatározott ugrásszám után történik, nyilvánvalóan megfelelő túlbiztosítással, tehát ettől még a szerkezet lehet alkalmas bizonyos légi tevékenységre, főleg, ha jóval kisebb terheléseknek van kitéve.) Tehát repültünk, mert repülni kellett, vonzott az ég. Minden áron, mindenféle módon, olyan eszközökkel, amikhez hozzá tudtunk jutni. Időnként eljártunk az ország hegyeire hegyi startokat végezni, de ezekkel az öreg ejtőernyőkkel ehhez szinte szakadékra volt szükség. Néhány erre alkalmas starthely van az országban. Gyakrabban csináltuk a fixköteles autós vontatásokat. Néha meg a szélernyőzést.

A szélernyőzés szót én találtam ki (azt hiszem), talán ez a legtalálóbb erre a tevékenységre. Ez a repülés a siklóernyős start és az autós fix köteles vontatás kombinációja. Az elmélete gyakorlatilag megegyezik a papírsárkány eresztéssel. Az autós vontatás sem a legbiztonságosabb repülési módok egyike (finoman fogalmazva), mivel az erők nagysága nehezen kontrollálható, de a szélernyőzés még ennél is jóval veszélyesebb, mivel itt egyáltalán nem lehet az erőket szabályozni, nincs semmi kontroll.

 

Kimentünk Isaszeg közelébe a dombokhoz, a meredek és a lankás nevű oktató területeink közé, ahol akkor egy jó nagy, őszi búzával bevetett szántó volt. Itt láttunk neki a szélernyőzésnek. Ez úgy zajlott, hogy a vontatásra használt, kb. 100-200 méter hosszú kötelet kihúztuk a szántóföldön szélirányba, és a végét a föld szélénél odakötöttük valami fához, vagy valami erős dologhoz. Ebben a konkrét esetben épp nem volt semmi, amihez hozzá tudtuk volna kötni a kötél végét, ezért a kispolszkink hátuljához kötöttük. Az autó a mező szélén, befékezve állt. A kötél másik végéhez csatlakoztattuk a pilótát, akkor épp engem. Az ernyő egy leselejtezett Cloud típusú légcellás ejtőernyő volt, amúgy egy nagyon jó kis ernyő, ejtőernyős hevederzettel. Ez az a fehér kupolájú ernyő, piros, fehér, zöld csíkokkal az egyik szélén. A pilóta hevederzetét egy Y alakú leoldó szerkezettel csatlakoztattuk, amit vontatásnál használtunk. Ez a leoldó saját konstrukció volt. Amennyiben a szél elég erős, az így bekészülődött pilóta a kupola felhúzása után fel tud szállni egy befújásban.

Az elképzelhető, hogy ha a földön olyan erősségű a szél, hogy felemeli a pilótát, kicsit magasabban sokkal erősebb széllel fog találkozni. Ilyenkor a felszállás után nem sokkal leoldottunk, és általában hátrafelé sodródva leszálltunk. Ezt a repülési formát, mint akkor mindent, még csak kísérletezgettük. Már néhányszor próbálkoztunk vele, nekem is volt vagy 6-7 ilyen felszállásom is. Az autós vontatásnak is, és ezeknek a repüléseknek is kidolgoztam az elméletét, megalkottam és leírtam a szabályait, természetesen a biztonsági szabályokat is kellő hangsúllyal tárgyalva. A szélernyőzés biztonságát két dolog volt hivatva garantálni. Az egyik az, hogy a pilótánál késnek kellett lennie, hogy ha a leoldó szerkezet nem működik, le tudja vágni magát a kötélről. A másik biztonsági szabály az volt, hogy a kötél kikötözött végénél kell állnia egy biztonsági embernek, szintén késsel, hogy ha bármi gond van, azonnal el tudja vágni a kötelet.

Ezt a kettő, saját magam által alkotott és leírt szabályt szegtem meg e felszállásom során. De mint tudjuk, egy balesethez általában legalább három, amúgy ártalmatlan dolognak kell szerencsétlenül összejátszania. Itt is megvolt a harmadik dolog is, az általam gyártott leoldó szerkezet, amely a nagy terhelés hatására nem működött. A szél annyira jó erős volt, hogy nem vártam meg, amíg a kijelölt biztonsági ember kezében a késsel odasétál a kocsihoz, hanem gyorsan-gyorsan elstartoltam. A szél nagyon erős volt, felemelt, majd az ernyő elkezdett kiborulni oldalra.

Aki eresztett sárkányt gyerekkorában, az ismeri ezt a jellegzetes, vontatásos baleseti formát, amikor a vontatmány oldalra leborul és szárnyirányba csúszva, nagy sebességgel becsapódik a földbe. Ezt hívjuk kitörésnek. Ez a leborulás kezdődött el nekem is. Éreztem, hogy gond van, vissza akartam kormányozni az ernyőt egyenesbe, de ekkor már annyira feszült a rendszer, akkora erők voltak, hogy az irányító zsinórokat meg sem bírtam mozdítani. A hátsó hevedereket még úgy sem. Ekkor le akartam oldani, de szintén a nagy erők miatt a leoldó szerkezet befeszült, és nem működött. Kés nem volt nálam. Lenéztem, láttam, hogy a biztonsági ember félúton járhat körülbelül a starthely és a kötél vége között, és tudtam, hogy ő már nem segíthet.

Szerencsére az ejtőernyők annyira erősek, hogy szét nem nagyon szakadnak még ekkora erők hatására sem. Szerencsétlen dolog volt, hogy a kötél is olyan erős volt (10 milliméteres, körszövött PAS kötél), hogy az sem szakadt el, pedig az megoldotta volna a problémát. Jellemző az erőre, hogy a befékezett, előremenetbe rakott autót vagy 15 méter hosszan behúztam a szántóföldre. Hátrafelé, csúszó kerekekkel.

Az ernyő kupolája oldalt ki volt fordulva, én majdnem lefelé lógtam, tehát a testhelyzetem nem volt annyira rossz. Most már csak a földetérésre koncentráltam, mert sejtettem, hogy nem lesz gyerekjáték. Nagyon jött a föld. Ekkor még fiatal voltam és edzett, és a földetérésben is járatos. Persze ekkora sebességű földetérésre nem voltam felkészülve, ösztönösen a normális sebességnek megfelelő tompítást alkalmaztam. Nem volt túl jó az sem, hogy szinte egyáltalán nem volt oldal irányú sebességem, szinte teljesen függőlegesen értem le, amit nehezebb tompítani.

A lábamat meg sem ütöttem, mert az összecsuklott, valamennyi energiát felemésztett, majd jött a fenekem és a felsőtestem. A fenekem földet érésekor még mindig túl sok mozgási energiám maradt. Gödröt ütöttem a szántóföldbe. A rugózáskor a térdeimmel úgy mellbe rúgtam magamat, hogy egy darabig nem kaptam levegőt. Kellet egy kis idő, mire levegőt tudtam venni. Én, ahogy ott feküdtem, abban biztos voltam, hogy a bordám eltört. Mint utólag kiderült, nem tört el, de valami csak történhetett vele, mert ha a hátamra fekszem, azóta is látszik, hogy aszimmetrikus lett a két fél mellkasom (lengőbordám).

Amint kaptam egy kis levegőt, és néhány perc alatt kicsit magamhoz tértem a sokkból, fektemben megmozgattam a kezeimet, lábaimat, és megnyugodtam, hogy jól van, a gerincemnek nincs semmi baja, mindenem jól mozog. Ez persze nem így volt, mint később ez is kiderül majd. Mondtam is a többieknek, akik addigra mind odajöttek, hogy rendben vagyok, nincs semmi gond, kell pár perc, és magamhoz térek. Teltek múltak a percek, egészen jól összeszedtem magamat, de nem bírtam felállni. Megmozdulni sem nagyon tudtam. Rájöttem, hogy nem úsztam meg ennyivel az esést. Elkezdtem szervezni a teendőket. Pár embert elküldtem mentőautóért, azzal, hogy mondják azt, hogy leestem a fáról. A többiek addig óvatosan levették rólam a hevedert. Az ernyőt, kötelet, mindent elpakoltak. Engem letakartak egy terepszínű ponyvával, mert kicsit fáztam a hideg földön való fekvésben, és készítettek pár fotót is rólam.

 

 

Lassan megérkezett a mentő is. A személyzet nagyon rendes volt, csak egy kicsit furcsállották a dolgot. Ugyanis amikor megkérdezték, hogy mi történt, én is azt mondtam, hogy leestem a fáról, de fa, az több száz méteres körzetben nem volt. Kint feküdtem egy szántóföld közepén. Erre mondták, hogy mondjuk el, hogy mi történt, mert nekik az szerint kell felmérniük az esetleges sérüléseket. Erre azt mondtam, hogy leestem. Ok, nekik ez elég is volt. Kérdezték, hogy milyen magasról. Ez ugye, mint már kifejtettem, értelmetlen kérdés ebben az esetben, de hát valamit be kellett írniuk a jegyzőkönyvbe. Én tudtam, hogy a repülésem legmagasabb pontja kb. 30 méter volt, és végül is onnan kezdődött a leesésem, de hát az mégsem igaz, ha azt mondom, hogy 30 méterről estem le. Mondtam nekik 10 métert, gondoltam, onnan, ha valaki leesik, az már valószínűleg megsérül. Ú, azt mondják, hogy az nagyon sok, írjunk be inkább 4 métert. Nem tudtam, hogy nevessek-e, hiszen 4 méterről akárhogy leugrom, nem hiszem, hogy bajom lenne. De mindegy, végül is nincs jelentősége, be is írták a 4 métert. Ezután megvizsgáltak, majd vákuum ágyra tettek és bevittek Pestre a kórházba. Gondolom, hogy örök rejtély maradt nekik, hogy hogy is kerültem én oda a szántóföld közepére gerinctörötten. Azért kellett eltitkolnunk a valóságot, mert az orvosnak kötelessége jelenteni a rendőrségnek a légiközlekedési baleseteket, és ez az volt. Nem hiányzott nekünk sem az, hogy valakit bajba sodorjunk azzal, hogy honnan volt a felszerelésünk, sem az, hogy valami "szakértő" elkezdjen vizsgálódni, aztán még meg is büntessenek minket. Ezért mire a kórházba értünk, már egy karácsony előtti fagyöngyszedő akció balfácán áldozata voltam. A vákuumágy elég rossz volt, állandóan eresztett és kezdett rázni a kocsi, időnként szólnom kellett, hogy szívják ki belőle a levegőt ismét (töltsenek bele még egy kis vákuumot :).

Előtte még én megkértem Gyimi Zsoltit, hogy szóljon otthon a szüleimnek, hogy elköltözöm egy pár napra, és hogy hol lehet meglátogatni. Mint utólag kiderült, ő azzal állított be otthon hozzánk, hogy: Péter lezuhant, de nem halt meg. El lehet képzelni, a Szüleim milyen "boldogok" voltak a hír hallatán. A leeséstől számítva egy hétig folyamatosan feküdtem. A dátum nevezetes volt abból a szempontból is, hogy ekkor történt Romániában a "rendszerváltás", és a Ceausescu házaspár kivégzése. Ezeket a híreket egész nap a Tv-ben néztük a kórházi ágyból. Ekkor már tudtam, hogy gerinctörésem van, de nem tudtam, hogy mennyire fog meggyógyulni. Az orvos vigasztalt, hogy maradéktalanul rendbe fogok jönni. A szüleim hoztak be nekem egy kis karácsonyfaágat az asztalomra.

A szervezetem sokkot kapott, leállt a vizelet kiválasztásom. Egy alkalom katéterezés után aztán szerencsére minden helyreállt. A nővérek némelyike élcelődött a fagyöngyszedéssel kapcsolatban, de nekik nem mondhattam meg, hogy valójában ejtőernyővel estem le. A szobatársaim tudták. Pár nap múlva, miután látták, hogy mindenem rendben van, begipszeltek. Gipszelés előtt a doktor azzal vigasztalt, hogy a gipszelés (vagyis az előtte való beigazítás, amikor normál helyzetbe feszítik a gerincet) olyan fájdalmas szokott lenni, hogy elájulnak az emberek. Azt azóta sem tudom, hogy ez igaz-e, vagy csak jól esett neki egy kis szórakozás a nehéz munkája közben (esetleg előtte az ÁVH-nál tanulta a másik lelki szórakoztatásának trükkjeit), mindenesetre nekem semmi fájdalommal nem járt az ügy. Begipszeltek nyaktól csípőig, körben. A gyomornál hagytak egy tenyérnyi lukat, hogy tudjak enni (tudjon a gyomrom tágulni).

Miután megkötött a gipsz és felkeltem (egy hét után először), rögtön rosszul is lettem. A keringési rendszerem annyira megszokta a vízszintes helyzetet, hogy amikor felálltam, azonnal leesett a vérnyomásom, és az ájulás kerülgetett.
Egy hét után hazaengedtek, a szilvesztert már otthon töltöttem. Érdekes még, hogy hazafelé az autópályán a kocsiban halálfélelmem volt a sebességtől. Valahogy túl sok időm volt gondolkodni az elmúlt héten.

Ez alatt az egy hét alatt 5 kg-ot fogytam (65-ről 60-ra), és ezt még évekig nem is nyertem vissza. Tulajdonképpen az egész ügy alatt nem volt annyi fájdalmam se, mint egy injekció elviselése, és a gipszes heteket sokkal könnyebb volt elviselni, mint egy kéz, vagy lábtörés estén. Moziba és múzeumokba jártam, ügyeket intéztem. Mivel tél volt, a nagykabát alatt nem látszott a gipszem, csak ha valaki véletlenül nekem ütötte a könyökét a zsúfolt pesti villamoson, akkor reppent felém egy-egy furcsa pillantás.
Egyszer egy hivatalban intéztem valamit, amikor a nagyon kedves ügyintéző hölgy hellyel kínált. Leülni nem nagyon tudtam, mert akkor a gipsz alja nyomta a combomat és kézzel kellett tartanom (a kezemben meg iratok voltak), ezért megköszöntem, de nem ültem le. Amikor már harmadszor akart leültetni, már meguntam, és felhúztam a pulóveremet, mutatva a gipszet és közben mondtam neki, hogy sajnos nem tudok leülni, mert be vagyok gipszelve, gerinctörésem van. Majd lefordult a székről szegény, úgy megijedt. Nagyon élveztem az együttérzését, gyógyító hatású volt.

Talán egy hónapot volt rajtam a gipsz, majd levették, és kezdhettem óvatosan tornáztatni magamat. Miután levették a gipszet, ismét majdnem elájultam, feküdnöm kellett egy pár percet. Hiányzott a nyomás. Tornáztam, futni jártam, edzettem, próbáltam mielőbb visszanyerni az eredeti fényemet.

Öt hónappal az eset után elmentem a háziorvosomhoz, megkérdeztem, hogy mi a véleménye, mikor ugorhatok legközelebb. Azt mondta, hogy szerinte hagyjam abba az ejtőernyőzést. Megköszöntem a tanácsát, eljöttem, és a hétvégén kimentem ugrani. Kipróbáltam, hogy működik-e. Működött. Azóta nem szeretem azt az orvost. Lejáratta magát előttem (lehet, hogy érdemes lett volna kicsit több pszichológiát is tanulnia annak idején). Nem szeretem, ha Istent játszanak, még akkor sem, ha bizonyos helyzetekben tényleg Istenéhez hasonló hatalmuk van felettünk. Hivatalosan, ilyen sérülés után egy évvel lehet legközelebb reporvosira menni. Persze én a tél miatt át tudtam vészelni ezt az esetet "nem hivatalosan". A reptéren azért néhányan tudtak róla, de senki nem foglalkozott vele, ez az én ügyem (a "főnökök" közül is volt, aki gyakran látott, amikor a gipsz levétele után futni jártam a reptérre).

Ilyen szélernyős repülést többet nem csináltunk, a tapasztalatokat leszűrtük, sokat tanultunk az esetből. Azóta nagyon meggondolom, hogy milyen szabályokat hagyok figyelmen kívül.

A hátam még évekig fájdogált, gyakran az autóban üléstől, és ilyenkor mindig tornáztatni kellett. Felüléseket és egyéb hátizom erősítő gyakorlatokat végeztem, és amikor az izmok tarják a gerincemet, akkor rendben van. Mostanában, több mint 20 évvel az eset után már csak ritkán jön elő a fájdalom. Az autóban azért a kispárnára mindig szükség van. Ami maradt, azzal megtanultam együtt élni. Talán majd még öregebb koromban lesz vele gondom (remélem, 120 évesen küszködni fogok a hátfájással, ha jön a front).

Kabalának megőriztem a leoldó szerkezet tüskéjét és a zsinórt, amit húztam, de nem működött. Ez mindig emlékeztet a megfelelő technikai előkészületek fontosságára, és arra, hogy ami elromolhat, az el is romlik. Az ilyen jellegű ereklyéket gyűjtöm, és amikor rájuk nézek, emlékezem.