Az első "távom"
- Tandem távrepülés Fekete Zolival -

Ezen a pénteki napon sikerült a megbeszélt időponthoz képest egy órát késnem, pedig aki ismer, tudja, mindig az elsők között vagyok, akik megérkeznek, és általában az én nevem szerepel a csörlési jegyzőkönyv legalsó sorában, és az utolsók között távozom. Zűrös nap volt, rohanás egyik helyről a másikra annak tudatában, hogy délután újra repülünk, és időben oda kell érnünk. Szerencsére az utolsó meló végéről már le tudtam lépni. Igaz, 1 órás késéssel, de száguldottunk is Újszász felé párommal, Katival...

Az előző nap Zoli és Kati tandemmel Jászjákóhalmáig jutott, és gondoltuk, ma is megpróbálhatnak távot menni. Nagy meglepetésemre Zoli engem szólított fel gyors beöltözésre. Igaz, ez jól esett, mert az elmúlt napok folyamatos sima lecsúszásai eléggé elkeserítettek. Végre megkaptam az "öregektől" a bizalmat "enyhén" termikus, élő időben történő repülésre, de a szokásos lecsúszáson és egy-egy félkörön megtekert termiken kívül nem igazán volt sikerélményem . A többiek nyugtatgattak ezen ne idegesítsem magam, hiszen csak idén áprilisban kezdtem a siklóernyőzést, és akik 1-2 éve csinálják is hasonlóképpen jártak mostanában. Persze ez engem nem nagyon vigasztalt. (Így utólag végiggondolva furcsa az "öregek" szóhasználat, hiszen korban talán az egyik legidősebb vagyok a csapatban, persze siklóernyősnek még zöldfülű kezdő). A Zoli látta, hallotta előző napi elkeseredésemet, és úgy döntött, "gyereknapot" tart, felvisz magával és termik keresésből, tekerésből egy kis segítő okítást tart.

A startunk elsőre sikerült, és szép lassan emelkedtünk is, amiben a "lassú" igen hangsúlyos szerepet kapott. A magassági szél gyenge mivolta miatt féltávnál 140 méteren, leoldásnál 280 méteren voltunk. Miután megfordultunk, azon gondolkoztam, van-e esélyünk a starthely közelébe visszaérni, amikor 210 méteren megszólalt a varió. Ekkor beindult az oktatás, és Zoli kommentálta, mit miért is csinál. Ezzel a "megmentő" termikkel első nekirugaszkodásra 510-ig jutottunk fel, majd második nekirugaszkodásra az igen szűk fordulóknak köszönhetően 1240 méterről gyönyörködhettem a tájban, és a varió által mutatott magasságban. Nekem ez volt a az eddigi legmagasabb repülésem, és szinte euforikus boldogsággal éltem meg (saját erőből egyszer sikerült 500-as húzásból 806 méterre emelkednem, azaz 36 percre felesnem.). Sajnos azért voltak rossz előjelek is: a folyamatos forgás és csapongás, a táj és varió leolvasása közben a gyomorsavam igen élénk pezsgésbe kezdett.

De mindent feledtetett az a fantasztikus látvány, ami elém tárult. Alattunk az Újszászt körbevevő mezőgazdasági földek különböző színű parcellái, erdők, utak, amin az előző hetekben összeszedtük az elkóborolt siklóernyős társainkat, és távolban az Északi középhegység vonulata. Valamiért fentről mindig szebbnek tűnik nekem a táj, eltűnnek a "ráncok" a földanyánk arcáról ilyen távolról.

Az utóbbi időben annyira görcsösen próbáltam tekerni mindent, ami nulla felett volt a varión, hogy erről az önfeledt örömködésről teljesen elfeledkeztem, és a kudarc élményével szálltam le mindig. (Ezután a repülés után újra élvezni kezdtem a sima lecsúszásokat is)...

Visszatérve a repülésre: ...ekkor viszont döntenünk kellett, hiszen 1250-en elfogyott az emelés. Zoli feltette a kérdést: indulunk távra, vagy helyben tekerünk tovább. Természetesen a távot választottam, és meg is lett az eredménye. Az elkövetkező 8 percben 600 méterig merültünk anélkül, hogy a varió megszólalt volna. Na ilyen az én szerencsém, gondoltam, amikor ismét meglett a tuti és beindítottuk a körhintát. Sikerült felmászni 900-ra, ahol is elkezdtünk felhőket, madarakat, füstöt és egyéb jeleket keresni, merre is vár bennünket a következő emelés. A ragadozó madarak sokat segíthetnek, de meg is etetik az embert. Néha az ő segítségükkel találtuk meg az emelést, de előfordult, hogy amikor odaértünk, ahol egy madár körözött, semmit nem találtunk, ő meg néhány szárnycsapással már tovább is ált. Használják az eszüket is: ha látták, szépen emelkedünk, ők is becsatlakoztak, időnként 8-10 is körözött alattunk és felettünk. Persze a sportszerűségről nincs sok fogalmuk, hogy fölénk kerekedjenek, időnként csaptak egyet-egyet a szárnyukkal körözés közben is, amit mi még sajnos nem tudunk az ernyővel megtenni.

Zoli továbbra is hangosan gondolkodott az érdekemben és próbáltunk a még meglevő felhők alatt keresgélve emelést találni. Ami felhőt kinéztünk, nem emelt, vagy amikorra odaértünk, feloszlott, és nagyon úgy nézett ki, itt ér véget a mi kis oktató távunk. De 320-on ismét megtalálta a tovább vezető utat egy igen szűk termik segítségével. Negyedórás szakadatlan forgásba kezdtünk, aminek két hatása is volt: 1200 méterre jutottunk, és a háborgó gyomrom megadta magát. A történet eme részét inkább nem részletezem. Az meg sem fordult a fejemben, hogy leszálljunk. Zoli a kezembe nyomta a fékeket, és az segített, mert valamelyest enyhült a a benti nyomás. (Tanulságul mindenkinek: ne csapongjunk az alattunk levő táj és a varió között tandemutasként, mert igen könnyen repülő rókát láthatunk - nekem szerencsém volt: nem állvédős a sisakom!).

Mivel már ilyen messzire jutottunk, nem akartam elcseszni a távot, visszaadtam az irányítást a mesternek, és eme "kis kényszerszünet" után tekertünk tovább.

Annak ellenére, hogy szeptember volt, és délután 17 óra után voltunk, Zoli a legszűkebb termikből is kihozta a maximumot, és elértük az 1460 méteres magasságot. Sajnos ez volt a plafon, ennél már nem tudtunk magasabbra emelkedni. A nem is olyan távolban feltűnt Gyöngyös és a Sárhegy.

Ekkor már elfogytak a felhők, és egy menetben csúsztunk 550-re. Jászárokszállás mellett még kaptunk egy kis ajándékot 1-es emelés képében, ami 900-ig kitartott, de onnan csak 0-0,3-at adott, amit tekertünk is bőszen 15 percen keresztül. A véletlen folytán pontosan 1000 méter volt az utolsó emelési ciklus vége, és beirányoztuk a Sárhegyet. Ekkor már látható volt, hogy nem érjük el, nem teljesül Zoli régi álma: egy ilyen táv végén becsatlakozni a lejtőzők közé, gyogyizni egy félórát a naplementében és leszállni a többiekkel.

A Gyöngyös-Sárhegy-Visonta háromszögben a 3-as út 86-os kilométerénél szálltunk le. Hajtogatás közben láttunk néhány lejtőző siklóernyőst, és az ott levők közül is látták néhányan a leszállásunkat. Hajtogatás után kiderült, az én telefonom már régen lemerült, és a Zolié is az utolsókat rúgta. Még sikerült a mentőcsapatot felhívni, akik mint később kiderült, már igencsak izgultak értünk. Miután eltűntünk a szemük elől, ott az idő teljesen leállt, minden felhő eltűnt. Nem értették, ha leszálltunk, miért nem telefonálunk, vagy miért nem vesszük fel. Fel sem merült bennük, hogy mi még úton tudunk lenni.

Fantasztikus élmény volt ez a közel három óra (igaz, nekem jó ha egynek tűnt). Rengeteg tanulsággal szolgált, és újra visszaadta a hitemet: igen is minden repült perccel közelebb kerülünk ahhoz, hogy egyszer egyedül is végre tudjunk hajtani hasonló szép teljesítményeket .

Ezúton is köszönetet mondok Fekete Zolinak (aki meggyőződésem szerint előző életében madár volt), nemcsak ezért az egy repülésért, hanem minden alkalomért, amit ezen a nyáron a csörlőkezeléssel töltött (amikor Ő felment, fenn is tudott maradni, és ha kellett, fülcsukással is de lejött, hogy mi is repülni tudjunk). Továbbá megköszönöm Nagy Attilának, aki a kedvünkért eljött felcsőrölni a tandemet (igazuk van egyeseknek: "a zord külső érző szívet takar"), Dinnyés Atillának és Katinak azt a mérhetetlen türelmet, amivel kivárták a közel 3 órát, eljöttek értünk és hazaszállítottak. (Szerencsés helyzetben vagyok, nálunk nincs családi vita esténként, hogy már megint hol voltál drágám egész délután? Legfeljebb azon, ki megy legközelebb tandem távra Zolival)

Néhány adat a repülésről:

indulás: Újszász 2005.09.08. 15:17

leszállás: Gyöngyös 3-as út 86-os km, 17:57
megtett távolság: 54 km

max. magasság: 1460 m
időtartam: 2 óra 40 perc,
ebből körözés: 1 óra 34 perc
siklás: 1 óra 2 perc

szél: 180fok/15km/óra
startsúly: 115+110= 225 kg
tandemernyő: FreeX Stereo