Az első "távom" önerőből!

Írta: Székely Gyula (2006. április)

Hiába, nem akar a láz szűnni, pedig már egy éve járok siklóernyőzni, mégis, amikor beülök a kocsiba, és elindulok a starthelyre, ugyanazt az izgalmat érzem, mint az első hetekben. Ma sem "láttam-hallottam semmit" vezetés közben, mert az eget, a szelet kémleltem, és az jött ki, ma megint lehet egy jót repülni. Titokban abban reménykedtem, ez lesz a nap, amikor az "1000 méter vagy 1 órás" célomat végre sikerül elérni. Egy kicsit azért lelombozott a Zoli telefonja, fél órát késni fog, de mivel Iván Papáért tett kitérőt, eltekintettünk a "dorgálástól"...

Sanyi már persze a starthelyen várt bennünket, ösztönzőleg hat rá mostanában, hogy egyre többet megy távra. Ma egy régi ismerős is kinn volt már, Gyöngyvér, ezt jó előjelnek vettem, mert amikor utoljára kinn volt, Zolival nyomtunk tandemben egy 54 km-es távot Újszász - Gyöngyös között. Sanyi tavaly egy párszor elcseszte a nagy szíve miatt a repüléseket, maga elé engedve egy-két embert, idén viszont sorban nyomja a távokat (viszont télen egy normális repülést nem tudtunk összehozni hegyről) és most is terít elsőnek. Meglett az eredménye, elment megint távra.

Másodiknak mentem utána, és már a csörlés elején lehetett érezni, él az idő, az egyik termikből a másikba húzott bele Zoli. Mivel azonban még a termikelés gyakorlatának nagyon az elején vagyok, nem szeretek 300 alatt beleoldani, mert eddig csak 500 környékéről tudtam magasságot nyerni. A napokban azért már volt néhány jó előjel, és egy 240-es beleoldásból sikerült 23 percet "tolni".

A mai nap azonban annál durvább volt. Az erős szél miatt nagy kötélszöggel húzva nem nagyon láttam, hol is a kioldó, arra pedig nem igazán adott lehetőséget az időjárás hogy elengedett fékkel matassak a "lábam között". Azaz egy idő után már lehetett keresgélni, mert belehúztak egy leáramlásba, és elkezdtem süllyedni. Mivel a pálya 2/3-án már túl voltunk, nem láttam esélyt, hogy kihúznak belőle. A két héttel ezelőtti esetből tanulva - amikor is az utolsó harmadon végig csökkent húzás közben a magasságom, és a pálya végén kioldás után -4-gyel le is zúgtam -, most nem vártam, hanem beleoldottam, visszafordultam és padló gyorsítóval próbáltam utolérni a termiket. Sajnos már későn sikerült, a starthelyhez visszaérve 100 alatt voltam, csak akkor kezdett mocorogni az ernyő. Ilyen magasságban viszont nem nagyon szeretek termik után egerészni, nem hiányzik, hogy életem első spontán féloldalas csukódását itt kapjam be. Erről Géza igazán meggyőzően tud mesélni, neki volt már része benne. Inkább megpróbáltam minél közelebb a starthelyhez leszállni, és besorolni Gyöngyvér után. Zoli "nagylelkűen" felengedett még egyszer, de azért hozzátette: le lettem iskolázva, mert Gyöngyvér első nekifutásra kitekert, és már 800 környékén járt. Meg kell mondanom, tényleg nagyon szépen csinálta.

Mivel eléggé oldalas (90 fokos) lett a szél, kivártam a starttal, és Zoli a nap mondását is elsütötte: Mit ......., amikor itt jön a termiked? Hála a rengeteg kupolázásnak és startnak, nem jelent gondot ilyenkor sem elstartolni, és már indultunk is. Testsúllyal korrigáltam az ernyő elfordulását a kötéltől, és már majdnem sínen voltam, amikor jött a húsvéti meglepi, a következő pillanatban beleesett egy tehén az ernyő bal felébe, ami 20 méter alatt nem igazán nyerő, (egy nyúlnak jobban tudtam volna örülni!). Rögtön arra gondoltam, a Katinak most jól felmehetett a pulzusa a starthelyen, sajnos jól éreztem, mert azóta minden rázósabb csörlésem után le van sápadva. Mivel azonban a Zoli profi csörlőkezelő, és - hogy magamat is "fényezzem" - intenzív testsúlyáthelyezéssel és kevés fékkel kipottyantottuk a tehénkét az én kis ernyőcskémből. Minden olyan gyorsan történt, hogy megijedni sem volt időm, és szerencsére jöttek a termikek is sorba.

A pálya kétharmadánál aztán jött egy rázósabb 5-ös, ami után - a süllyedést megelőzendő - gyorsan le is oldottam, és megindultam utána. Meg is lett, és sikerült vele végre az álmomat megvalósítani, elértem az 1000 méteres magasságot (1440). Közben Gyöngyvérrel is sikerült összefutni 1200-on, és nagy segítség volt, hogy végre nem egyedül voltam fenn. Ha magasabban volt, mentem oda, ha meg alacsonyabban, akkor elkerültem. Próbáltam haladni a termikkel (lehet, nem kellett volna, mert most a starthely előtti termőföldek adták ezeket a bika termikeket), mert mindig az volt az érzésem, ha szembefordulok a széllel, egy helyben állok.

Közben Gyöngyvér elindult visszafelé, így egyedül indultam tovább. Persze a fránya termik is feladta a leckét, mert Szolnok irányába indult, és én nem akartam arra menni. Így le is csúsztam 850-re, amikor is találtam egy másikat, ami a változatosság kedvéért a Zagyva fölé vitt. Mivel mostanában volt már részem -4-gyel lezúgni, nem nagyon akaródzott átmennem a túlpartra, mivel azonban elég magasan voltam, mégis nekivágtam. Át is jutottam, de a nagy izgalomban sikerült ki is esnem belőle, és meg se lett, csak a szokásos 100 méteren (törvényszerű). Most viszont, mivel fel voltam dobva, ezen a magasságon is próbálkoztam, és sikerült is 150-re visszagirhelni, de elég macerás volt, és közben találtam egy közúti kereszteződést, ami ideális leszálló volt. Parkolt is egy kocsi, gondoltam, tőlük meg tudom kérdezni, hol is vagyok pontosan. Sima leszállás volt, és kiderült, hogy a Besenyszögi leágazásnál vagyok (12,5 km Újszásztól). Közben a Sanyi is telefonált, ő egy kicsit korábban leszállt Csataszög előtt (18 km). Hamarosan megérkezett a mentő csapat, és mindkettőnket felszedve visszatértünk a starthelyre. Ahol közben igencsak megszaporodott a társaság, ugyanis megérkezett Melján Jani csapata is.

A szél semmit sem csillapodott, de a meteorológia jóslata bejött: bekúszott fölénk egy cirrus felhő, és betakarta az eget. Ekkor már nem akartam repülni (lehet, jobb is lett volna?) de a Zoli végre most odajutott a starthoz, és 1300 fölé tekert. Mivel azonban nem akart gondot csinálni a visszaszállítással, nem ment el távra. Gyorsan lecsesztem, hogy pont azoknak a "siklóernyős eszméknek" mond most ellent, amit a mi fejünkbe próbál beleverni (a repülés olyan, mint a szép nő, mindet nem tudjuk megszerezni, de törekedni kell rá). Meg is lett a hatása, és be is sorolt egy újabb repülésre. Előtte és utána is csak lecsúszások voltak, de az ő példája azt mutatta, érdemes még felmenni. Nekem se kellett kétszer mondani, be is soroltam mögé a starthoz. A második repülés neki se jött össze, és le is szállt, mielőtt elrepülhettem volna. Kicsi, rugdosós, szűk termikek voltak - mesélte. Mivel azonban már be voltam kötve, én nem visszakoztam, és Sanyi fel is húzott.

Beleoldottam egy termikbe, és ha nem is sokat, de 560-ig sikerült feljutni, és sikerült tartani a magasságot. Közben egy kék ernyőt felcsőröltek, és azt hittem, Kistappancs az. A mai nap nem igazán kedvezett neki, ez az erős szél többször is megtréfálta. Most azonban úgy kitekert, hogy legalább 1200-on volt. Engem meg evett a penész, mert nekem nem sikerült feljebb jutnom, csak tartani a magasságom. Egy siklóernyős mondás jutott eszembe: nem startolni kell tudni, hanem repülni, és emiatt aki sokat repül, keveset tudja a startot gyakorolni. Később aztán kiderült, hogy a Zoli volt az. Így már nem is izgatott a dolog, Ő startolni és repülni is tud.

A Zagyvához érve azonban elkövettem a nagy hibát : addig-addig csalogatott a termik, hogy átmentem vele a túloldalra. Persze ameddig a szem ellát, víz mindenfelé, és az én szirén termikem is eltűnt. Ott ültem a "víztenger" felett 380-on és hiába keresgéltem, sehol semmi emelés. Akkor már éreztem, hogy bajban vagyok, mert láttam, vagy 15 km-t kell gyalogolnom ahhoz, hogy innen kijussak, mert a kocsi ide be nem jön! A másik választás: szembefordulni a széllel, padló gyorsítóval visszajutni a túloldalra, de kérdéses volt, hogy az én kis kedvenc, de igen lomha ernyőm vissza tud-e juttatni a megáradt Zagyván. Kockázat nélkül nincs siker (szép kis úszás lehetett volna belőle) és 280-on nekivágtam. Nyomtam is a gyorsítót, mint..... Egy kis ideig meg voltam győződve, hogy sikerült hülyét csinálni magamból, és egész biztos belelandolok a vízbe, és rajtam röhög majd mindenki, de aztán megindult a UP, és 40 méter magassági tartalékkal sikerült átrepülni a folyamot. Gondolkodtam, hogy a gátra szállok le, mert a gáton túl a termőföld első 20 métere eléggé át volt ázva, de nem mertem bevállalni, hogy esetleg belekap a szél az ernyőbe, és bevonszol a vízbe (a víz 20 centire volt a gát tetejétől).

Kinéztem a gáttól 25 méterre egy szép kis száraz részt, és simán landoltam a szántásban. Hát ez könnyebben ment, mint gondoltam, és rögtön hívtam is a Katit, hogy míg felszedi Zolit (aki akkor szállt le Szolnok előtt), addig én is kisétálok az útra. Eddig ment könnyen! Rózsába szedtem az ernyőm, és elindultam a gát felé. Gondoltam, egy kicsit sáros lesz a bakancs, de ennyit megért ez a 33 perc. No lett is meglepetésben részem, amikor a következő pillanatban térdig merültem a sűrű termőföld-iszapban. Innen már nincs visszaút, ennél rosszabb nem lehet, gondoltam, és megpróbáltam ezt a pár métert leküzdeni. Azonban a láp megkedvelt engem, és marasztalni próbált. Az ötödik, hatodik lépés után már egyik lábamat sem tudtam kihúzni a térdig érő sárból, és sikeresen seggre is ültem. Nem volt más megoldás, ernyő le a sárba, és könyékig benyúlva kiástam a cipőimet. Kénytelen voltam levenni, mert akkora sárkupac lett, hogy meg se bírtam emelni. Az ernyőt otthagyva zokniban kivittem a beülőt a gátra, így már viszonylag könnyedén mozogva. A zoknim bánta, mert amikorra kiértem, a láp meg is szerezte mind a kettőt. Ha elvette, hadd vigye, ez még belefér a 33 percbe (no persze azzal a kiegészítéssel, hogy ma először, de valószínűleg utoljára sikerült Melján Janit is lerepülni).

Visszamentem az ernyőért, amit azonban nagyon sajnáltam, mert tiszta sár lett (még hogy tiszta... szerencse, hogy nem egy új 300 000 forintos ernyő, mert akkor biztos megütött volna a guta). Közben megjött a párom, és meg is kaptam ami járt: "megérte azért a 33 percért?" Nekem persze meg, még ezen az áron is. Sok új tapasztalattal gazdagabban sikerült megszabadulnom a láp halálos "öleléséből", és még a fényképezőgépet se hozta "szerencsére", pedig lett volna min nevetni! Közben, hogy tompítsa leszállásom negatív kisugárzását, Zoli elmesélte néhány kalandos landolását, miközben én kimosakodtam a kellemesen felmelegedett helyi tócsákban.

Nagyon szép nap volt, rengeteg új dolgot sikerült megtanulnom, és remélem, előbb vagy utóbb sikerül arra is ráérezni, hogyan lehet folyamatosan több körön keresztül is megőrizni az emelést.

Tanulságok:

A siklóernyőzésben néha nagy szerepe van a szerencsének. Azaz inkább a szerencse hiányának. Lehet az egy profi, tapasztalt öreg róka, ha belehúzzák egy szép nagy merülésbe, neki se mindig van esélye kikeveredni belőle. És lehet egy kezdő annyira szerencsés, hogy belehúzzák a tutiba, ki se tud esni belőle.

Nem startolni kell tudni, hanem repülni: ha igaz lenne, akkor ma én se repültem volna, mert erősnek találtam volna a szelet, és micsoda élményektől fosztottam volna meg magam!

Az elején úgy gondoltam, a siklóernyőzés egyéni sportág. Az ember egyedül a nagy kékségben... Az elmúlt egy év felvilágosított, hogy ez elsőként egy csapatsport, és csak másodlagosan egyéni - szerencsére. Mert milyen borzasztó rossz érzés, amikor az ember elmegy például hegyre, és nem tud repülni, de mindezt feledteti ha egy jó csapattal megy. És szerencsés az ember, ha olyan csapatba kerül, ahol a kezdőket is emberszámba veszik, vigyáznak rá, akkor is minden irigység nélkül segítenek neki, ha nem is meri kérni.

ui.: Így utólag, amikor e sorokat írom, azért már azt mondom, másodszorra már nem érné meg. Persze ehhez kellett az a pár óra, amit a felszerelés tisztításával töltöttünk, és az a két nappal későbbi repülés, amikor ugyanonnan, az út mellett oldalazva Szolnok felé még sikerült 20 percet hozzátenni.