Szabóné Koleszár Edina

Nem tudom, mikor születhetett meg a repülés iránti szerelmem. Boldog, vidéki gyerekkorom apró mozzanatai, az Édesapámmal megépített sok-sok papírsárkány, a repülő élőlények iránti rajongó figyelem, az emeleti teraszról ugrálás izgatott eufóriája, a fűben hanyatt fekve, felhőket, madarakat bámulva eltöltött, számolhatatlanul sok óra... mind a repülés felé sodorták az életemet, anélkül, hogy tudtam volna róla.

Az önálló repülést sokáig elérhetetlennek találtam. Csöndben álmodoztam ezért, a gondolat formálódott, érett közben, míg el nem érte azt a szintet, amikor már nehezen tudtam elfojtani. Önkéntelenül is pilóták és ejtőernyősök társaságát kezdtem keresni, minden információmorzsát felcsipegettem. Aztán egyszer csak úgy döntöttem, hogy az ejtőernyőzés éppen nekem való.

A szerencsés véletlenek sorozata 1995. nyarán a gödöllői reptérre sodort, Both Lajos szárnyai alá. A még szerencsésebb véletlenek pedig úgy alakították, hogy Szabó Péter lett az ejtőernyős oktatóm. Ez a nyár egy romantikus, széles vásznú (vagy inkább széles-szájú) kalandfilm kezdetét jelentette. Az életem 180 fokot fordult, és elkezdett rohanni egy nagyon jó irányba...

Sohasem felejtem el azt az érzést, amikor az első ugrásom után földetérve fölnéztem az égre, fölfogtam, hogy onnan jöttem, és úgy éreztem, nem ugyanaz az ember ért földet, mint aki beszállt az AN-2-esbe. A második ugrás előtt már a valamit tudók és valamit látottak érzésével készülődtem. Minden egyes ugrás tartogatott valamilyen új élményt. Péter segítségével elég gyorsan haladtam, már a 15. ugrásra felvittek 4000 méterre, a 21.-et pedig már egy PO-17-es légcellással ugrottam. A magasság és a zuhanás elbűvölt. Megtanultam a másodpercek értékét. 60 másodperc zuhanás alatt hihetetlenül sok inger éri az ember agyát. Egyfajta vészhelyzet alakul ki, ami minden idegszálat kihegyez, minden érzékszervet megélesít, ehhez jön a három dimenziós mozgás, a görbülő horizont és az alattam lévő felhők látványa, a megváltozott légsűrűség és hőmérséklet... Hát csoda, hogy megváltozik tőle az ember? Fantasztikus volt Péterrel átélni ezt a különleges élményt. Egymás kezét fogva zuhanni, egymás szemébe nézve, egy rendkívül éber tudatállapotban, aminek minden tizedmásodperce beleégetődik az ember memóriájába, hihetetlen, lélekemelő érzés.

Ha akkor azt mondta volna valaki, hogy nemsoká elkezdem hanyagolni az ugrást, és valami másba kezdek, kinevettem volna.

Egy hosszú siklóernyős tandemrepüléssel kezdődött Apcon, ami egyik pillanatról a másikra megpecsételte a sorsomat, és a közös sorsunkat. Péter akkor már régóta siklóernyőzött, szívesen adtam újra a kezébe az életemet. Már a repülés első pillanataiban úgy éreztem, igen, ez az. Ez valami nagyon jó és biztonságos dolog, és én ezt szeretném csinálni. És így is tettem.

Az intenzív, bentlakásos, örök tanfolyam megtette a hatását. Egy éven belül megszereztem a pilóta jogosítást, amit hamarosan az első távrepülés, az első verseny, az elsőnői rekord, az első C-gyakorlatok, az első gyakorló mentőernyőnyitás, az első oktatói vizsga követett, majd mindebből a második, majd harmadik, majd sokadik. Fokozatosan próbálom kitolni a határaimat. Sok mindent kipróbálok, de semmibe sem ugrom bele vakon.

A szívem csücske a távrepülés, és annak minden mozzanata. Szeretem azt érezni, hogy a természet része vagyok, együtt rezdülök vele, szeretem megsimogatni a felhőket, érezni az illatukat. Szeretem az ismeretlen helyen való leszállás izgalmát, a hazajutás fáradalmait, kalandjait is. Sokszor azok az idegenek adják vissza az emberekbe vetett hitemet, akikkel a leszállás után és a hazautazás közben találkozom, akik kinyitják a szívüket, és önzetlenül segítik utamat. A kisebb távrepülések néha ugyanakkora élményt adhatnak, mint a nagyok, bár kétségkívül a legnagyobb, egy 95 km-es (törve 115) volt a legemlékezetesebb.

2002-ben Szaud-Arábiába sodort a sorsunk. Fantasztikus élmény volt megismerni egy a miénktől annyira eltérő kultúrát. A helyiek bizalommal és megbecsüléssel fogadtak minket, nagyon sok barátot szereztünk a világ minden tájáról. A hobbynk lett a munkánk. Teljes munkaidőben repülni, oktatni, klub ügyeket intézni, bemutatót és tandemet repülni, ez eddig elérhetetlen álom volt. Arábia egy új életérzést, hihetetlen kalandokat, szakmai és nyelvi tapasztalatot, rengeteg jóbarátot és egy gyönyörű kisbabát ajándékozott nekünk.

Eszter már itthon született, 2003.augusztus 20-án. Csodálatos érzés egy ilyen tökéletes kis csöppséget nevelgetni, megmutatni Neki ezt a furcsa világot. A fantasztikus az, hogy nem kell teljesen lemondanom a repülésről, csak egy kicsit(nagyon) átszervezni. Most a hátimotoros ernyőzés nyújtja erre a legjobb lehetőséget. Amikor bekerült a családba a hátimotor, (majdnem egy időben Eszter érkezésével), nem volt kérdéses, hogy kipróbálom-e. Azonnal beleszerettem. Most megint úgy érzem, igen, ez az. Ugyanakkora, csak más jellegű élvezetet jelent, mint a gyalogos ernyőzés. A lehetőségek körét pedig nagyon kiszélesíti. Vannak, akik árulásnak érzik, mások pedig meg vannak döbbenve: ?Egy nő?", ?Egy ekkora nő?", ?Dehát a motor nehéz és zajos, és különben is..." Aki már kipróbálta a hátimotorozást, az megérti.

A 2008-as szezon ismét kimaradt, októberben megszületett a Kisfiunk, Levente. Mint Eszter, valószínűleg Ő is reptereken, kisdombokon, csörlőpályákon fog felnőni, és ugyanolyan természetes lesz számára ez az egész.

Úgy érzem, a repülés még sok mindent tartogat számomra. Azt a tudatot mindenképpen, hogy szerencsés vagyok, mert jókor, jó helyre születtem, és jó irányba sodort a sorsom. A repülés életem részévé vált. Nem múlik el nap anélkül, hogy ne nézzek az égre, és ne vágyjak oda, a felhők alá.