Kell-e mentőernyő egy egyszerű lesikláshoz?

Írta: Baisánszki Imre

2005. 10. 09. gyönyörű napsütésben kettő óra körül érkeztem a Pilis délkeleti leszállóba. Már a "parkoló" is tele volt autóval, de igazán megdöbbentő látványt a hegy emelőtere okozott, szó szerint nyüzsögtek rajta a siklóernyők. Gondoltam, jót repülök ma is, hisz mire felgyalogolok, a többség úgyis "lerohad". Második döbbenet - lesz még több is - akkor ért, mikor felértem a starthelyre mintegy másfél órával később, és a későn érkezőkön kívül csak a totális szélcsend fogadott...

...Na ekkora lerohadást nem vártam. Optimista lévén előkészíttettem a felszerelést hogy majd ha ismét feltámad a szél... Nem támadt fel. Öt óra körül, miután már szinte mindenki belefutó starttal elhagyta a hegyet, kezdtem úgy érezni, hogy ez nem az én napom. Jött a dilemma. Lemenjek gyalog, avagy én is eme elrettentő módját válasszam a fel (helyesebben: le) szállásnak. (Hozzá kell tennem, hogy a tanfolyam óta eltelt négy évben legfeljebb három-négy belefutó startom volt, az is csörlésnél.) Nos meggyőztem magam, ha a többieknek sikerült - jórészt tanfolyamosok - akkor nekem miért ne. Hát elkezdtem. Volt néhány sikertelen próbálkozásom, de mikor már kezdtem volna feladni, szépen feljött az ernyő a fejem fölé. Felnéztem, - már amennyire ilyenkor fel lehet nézni egy ilyen öreg elmeszesedett nyakkal - a látvány kielégítőnek tűnt, és már repültem is.

Finoman elhelyezkedtem a beülőben, - megy ez nekem - és még egyszer megszemléltem a kupolát. Szépen repült, CSAK! Jobb oldal közepén, a B,C, és fékzsinór összecsomózódott, miáltal jobbra húzott az ernyő. Bal fékkel ellentartottam, sőt próbaképpen kicsit kanyarodtam balra, a dolog simán ment. Egyenesbe vettem a cuccot. - Semmi vész ezzel gond nélkül leszállok. - Mire ezt végiggondoltam, megtörtént a baj. Túlfékezés következtében leszakadt az áramlás, az ernyő megvonaglott, és a két vége elindult egymás felé (hogy megtapsoljon). Minthogy nem szeretem a hangos tetszésnyilvánítást, felengedtem (a még kezelhető) bal féket, ebből egy erős jobb kanyar következett. Tehát szembe a hegy 100-200 méter, alattam a fák mintegy 50-100 méterre. Az események ezután felgyorsultak, itt már a mérlegelésnek nem volt helye. Félig tudatosan, félig ösztönösen nyúltam a mentőernyőért, és igazából csak arra emlékszem, hogy a sárga kis csomag, amiben ráismertem a mentőernyőm kidobó zsákjára megjelent egy óránál, majd belobbant az összeomlott főernyő alá. És csüngök egy ágon, egy szép hosszú ágon...

Az első gondolatom talán az volt: túléltem, a második biztosan az: most hogy jutok le? A helyzetem reménytelennek tűnt. Mintegy 5 méterrel lógtam a 45°-os talaj felett, belefeszülve a hevedereimbe, és mozdulni sem nagyon mertem. A hevederek kicsatolása - a mentőernyőn lógva, miközben a beülő előrebillen, tehát szó szerint belefeszültem a combhevederekbe, és az ágak, amik jelenleg megfogtak, félelmetesen vékonynak tűntek, egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy a következő másodpercben nem zuhanok tovább - fizikailag és pszichikailag is próbára tett. Végül - halált megvető bátorsággal - sikerült odahintáznom egy szomszédos ferdén növő fácskához, amelyen lemásztam a földre. Gyakorlatilag azt is mondhatnám, egy karcolás nélkül megúsztam a kalandot, de ez nem igaz. Mert másnap, mikor visszamentem a felszerelésemért, megkarcoltam a lábam.

Álmodjatok jót, repüljetek szépeket!

Ui.: Másnap a felszerelést is sikerült lementeni a fákról. Hellyel-közzel az is túlélte.

A mentőernyőt 2004 őszén Szabó Péter (Felhőút SE) hajtogatta.