118 km siklóernyővel

2001. április 29-én 118 km-t repültem Kalocsáról Bakonyoszlopra. Előző nap helyben repültem, több mint egy órát, 1700 méteres magassággal, de nem indultam távra, mert egyéb elfoglaltságaim voltak (növendékek, mentőernyő hajtogatás, ernyő berepülés). Szombaton Edina repült egy 30 km-es távot. Aznap szinte teljesen szélcsend volt, anticiklon, meleglevegő beáramlás, kevés cirrusz, elvétve egy-egy kumó. Este a szélcsendet kihasználva Edinával mentőernyőnyitási bemutatót rögtönöztünk. Másnapra sokkal jobb idő volt előre jelezve, megélénkülő DK-i széllel. Erre a napra már komolyabb távrepülést terveztünk.

Szombaton 12-kor szálltam fel, vasárnap már nem indult olyan korán az idő, ezért csak 13.00 körül szálltam fel először. A szél tényleg élénk és DK-i volt, ragyogó, felhőtlen kék ég. Felszálltam, majd utánam Edina is és Tanka Sanyi növedékem is. 500 méter körül oldottam, és 45 perc repülés után szálltam le, miután maximum 880-ra sikerült felmennem, majd szép lassan lerohadoztam. A termikek rugdosósak, szűkek voltak, nem akartam velük túlzottan elsodródni. A többiek kicsivel előttem szálltak le, a reptéren kívül a mezőn, mert laposan hátratekertek, és nem értek vissza az erős szélben. Egy helyi lány (Agyagási Tímea, aki Edina Rave ernyőjét vette meg pár éve) eltekert. Ő 30 km körül szállt le Cece környékén. Mi várakozó álláspontra helyezkedtünk. A tanulóink nem repültek az erős, kissé oldalas szél és az erős termikek miatt. Volt, akit végig olyan merülésben csörlőztek, hogy alig ment fel pár száz méterre, visszafelé pedig szintén merülésben repülve, több száz méterrel a starthely előtt ért földet. Én megígértem valakiknek, hogy áthajtom a mentőernyőjüket, amint visszajövök sürgős kirándulásomról a közeli erdőből. Szegényeket jól átvágtam, mert amikor visszajöttem, (ők már kinyitott mentőernyővel vártak) láttam, hogy egy helyi pilóta (FreeX Spear vagy talán Spark? ernyővel) kb. 2000 méteren teker a reptér végétől nem messze. (Őt is átvágtuk, mert azt mondtuk neki, hogy nem lehet 880 fölé menni, és Ő alig vett fel ruhát szegény.) Önző módon ott hagytam csapot, papot, mentőernyőt, rám váró társaságot, és mondván, hogy most menni kell, a kötélvégre váró sorba álltam Edina mögé. Edinát felhúzták, csurgott vissza a starthely felé, nem sok termikkel a hóna alatt. 14.45-kor én is sorra kerültem. Bálint, a szokásos profi módon jó magasra húzott, (500 méter alatti leoldásom nem is volt ezen a két napon), 620 körül oldottam. Ekkor Edina már tekert elég magasan.

Nekem is szinte azonnal megvolt az induló termik. Ezt 1000-1200 méterig kínoztam, próbáltam nem átkerülni a Dunán, nehogy ne érjek vissza a reptérre. Hamarosan úgy döntöttem, hogy még ha nem is olyan tuti a helyzetem, most már kell repülni valami távot, elindulok (az idén még nem repültem távot, noha már 25 óra felett járok, és sokat termikeltem is). Paks fölött léptem át a Dunát, nem túl magasan (900-1100 méteren), mintegy 30 perccel a felszállás után. Edina már a túloldalon volt, Dunaföldvár felé eléggé beégve, végig oldalazva. Én néhány biztató barna szántás felé, teljesen hátszélben, Németkér felé indultam. Több gyenge termiket is gyötörve közben, egyre lejjebb kerültem, és láttam, hogy Edina pár km-rel odébb nagyon emelkedik egy termikeben. Ekkor még reménykedtem, hogy lát engem és magassági fölényét kiaknázva, hátszélbe fordul és odajön hozzám. De azt láttam, hogy majdnem teljesen oldalszélben továbbra is Dunaföldvár irányába traverzál, nem értettem, miért (nem írtunk ki semmilyen feladatot, nem kötött minket semmi, szabad, élvezkedő repülésre indultunk, mert az idén nem akarok résztvenni az MKK-ban sem, mint ahogy az Eger kupa ezekben a napokban zajló fordulóján sem vettünk részt). Csak arra gondolhattam, hogy nem akar a Duna innenső oldalán maradni, mert fél, hogy nem jut vissza (Dunaföldvárnál van híd).

Én úgy döntöttem, hogy megyek hátszélben, mert alacsonyan is voltam, és nem messze egy felhőt láttam magam előtt. Gyapa körül már 500-on, majd 450 méteren voltam, majd megfogtam egy szűk, de erős termiket, ami feljebb javult, és nagyon biztatóan emelkedni kezdtem a kinézett felhő felé, amely láthatóan iszonyú magasan csücsült Németkér felett. Tudtam, ha azt a felhőt elérem, nyert ügyem van, mert láttam, hogy messzebb további felhők sorakoztak. Magasabbról már jobban körülnézhettem. Messzebb előttem több felhő is látszott (de csak a tervezett útvonalamon, sorban, és mások nagyon messze a látóhatár szélén) mind nagyon lapos, de elég széles és jó alakú, egyenes aljú, Cu felhők, láthatóan nem sokkal az inverzió alatt szétlapulva. Ebből a termikből többször is kicsúsztam, de vissza-vissza kavartam bele. Elég gyorsan felkerültem a felhő alá, 2100 méter fölé. A felhőalapot 2300-ra tippeltem, de nem néztem meg, mert legyöngült az emelés, és siettem. 2000 méteren a hőmérséklet 9-10 fok volt.

Innen kezdve a repülésem gyakorlatilag elég simának mondható. Végig felhőúton haladtam, 1200 méter alá nem is nagyon jöttem le, rendszeresen 1800-1900-2000-re tekerve a felhők alatt. Egyszer volt csak, hogy egy kicsit nagyobb távolságot kellett megtennem két felhő között. Ekkor kiszámoltam, hogy kb. 10 perc kell, hogy megtegyem az utat, ez átlagosan 2 m/s-os süllyedéssel számolva 600sec x 2m = 1200 méter. Mivel 1900-on voltam, bátran nekivágtam. Két perccel hamarabb, és 200 méterrel magasabban értem oda. Később vitorlázóktól hallottam, hogy aznap 10 m/s-os magassági szél volt. Én akkor ezt nem tudtam, de azt éreztem, hogy nagyon megyek. Ha a szél volt 35 km-es, és az ernyőm sebessége is legalább 35 km/h (eléggé a tetején terhelem), akkor nem is csoda, hogy haladtam, mert ez igencsak 60-70 km/órás sebesség. Az igazsághoz tartozik, hogy siettem is, mert magasságom volt, az előttem lévő felhőút biztató volt, és mögöttem több felhő is szétesett már. Elég sokat mentem delfinezve, csak akkor álltam meg tekerni, ha lejjebb kerültem, vagy ha 2-es feletti magba szaladtam. Ha tekerés közben az átlagom 1m alá esett, azonnal mentem tovább. Kétszer is volt, hogy elmentem felhő mellett, mert kicsit kitérő lett volna és annyira nem kellettek, hogy időt veszítsek miattuk. Tudtam, hogy most mindenem van, csak időm nincs, mert későn indultam.

A Cece - Mezőszilas - Enying útvonalon haladva, nemsokára megláttam a Balatont. Eleinte nem is akartam elhinni, hogy az a nagy víz tényleg a Balaton, de ahogy közeledtem, és megláttam a jellegzetes alakját, Tihanyt a belső tóval, már nagyon élveztem a látványt. Felmerült bennem, hogy leszállok Siófokon, mert az közismert hely és jól hangzik, de olyan felhőút volt előttem, és olyan magasan állt még a Nap, hogy hamar lemondtam erről az ötletről. A Tihanyi-félsziget felett is volt egy magányos felhő, azon gondolkodtam, hogy ha kicsit lejjebb vitt volna a szél, ott át tudtam volna repülni a vizet, de ott, sem előtte, sem utána nem volt több felhő. Az erős szélnek köszönhetően sok vitorlás volt kint a vízen. A víz fölé nem repültem volna be semmi pénzért, de szerencsére nem is kellett, mert a Balaton mellett ment el az én kis felhőutam.

A Balatont 1800-1900 méteren hagytam el, olyan látvány volt, mintha egy földrajz atlaszban lapozgatnék. De ekkor én már egyre többször a Bakony felé figyelgettem, mi is a helyzet ott? 5-6 felhőre előre számolgatva már láttam, hogy a felhőút utolsó tagja a Bakony szélénél lehet. Ekkor már éreztem, hogy "vérre megy" a futam és nagyon koncentráltam, hogy helyes döntéseket hozzak. Fogalmam sem volt arról, hogy hány kilométernél tarthatok, de azt tudtam: Kalocsa - Balaton - Bakony, ez nem kis távolság. Ekkor arra gondoltam, jó lenne egy "Bakony"-nyal kezdődő nevű településen leszállni. Átrepültem Balatonfőkajár, Csajág, Berhida felett, és láttam, egy (talán) várpalotai gyár, vagy erőmű kéményén, hogy nagyon fekszik a füstje, és nagyon a hátamba fúj.

Öskü környékén értem el a felhőút utolsó tagját. Itt feltekertem amilyen magasra csak bírtam. Meggyötörtem minden 0,8 -0,5 és még gyengébb emeléseket is. Itt már nem siettem, felhő több nem volt előttem, tudtam, hogy ezen túl abból fogok élni, amit most összeszedek. A végsikláshoz gyűjtöttem az "erőt". 1900 méterre sikerült feltornáznom magam, és úgy láttam, hogy ez elég lesz a Bakony átrepüléséhez. Úgy számoltam, hogy 1500-on érem el a hegy szélét, 1000 méteren leszek a közepén, és pont kényelmesen elérem Tés-t. A településneveket persze csak utólag azonosítottam, repülés közben nekem a "kis falu" és a "nagy falu" kategóriákba minden belefért. Siklás közben általában elengedtem a fékeket, és összehúztam magam, hogy minél kisebb ellenállásom legyen. Nemrég olvastam Edina egy fordítását a Gleitschirm újságból, amely azzal foglalkozott, hogy milyen jelentős a pilóta légellenállása, most az a cikk jutott az eszembe. Csak akkor fogtam vissza a fékekre, ha delfineztem, vagy ha megérkeztem a következő felhő alá.

A hegy szél felőli oldala elég meredeknek nézett ki, és a tetejét szépen sütötte a balra már lefelé ereszkedő Nap. 1200-on értem el a közepét, és egy szűk, de elég jó termiket találtam, volt néha, hogy 2-vel is emelt egy-egy fél körön. Nincs is szebb, mint egy nagy végsiklásba még beletekerni. 1400-ra jutottam fel, miközben persze sodródtam is rendesen, így már nem is érdekelt Tés, már Bakonynánát figyeltem. Ott már csak 800 méter körül voltam, de ahogy közeledtem a talajhoz, láttam, hogy nagyon jól haladok az erős szélben, ezért el fogom érni a következő falut is: Dudart. Dudar nem tetszett, nem láttam jó leszállót, eléggé dimbes-dombos is volt, embereket sem láttam, és még mindig volt pár száz méterem. Előttem egy kisebb domb, több bányával is az oldalában, gondoltam, belevágok, legfeljebb leszállok valamelyik bányában, de erre nem volt szükség. Még csodálkoztam egy kicsit, hogy a bányában munkaszüneti napon is keményen dolgoztak, majd a közel 20 km-es végsiklás után kb. 100 méteren megérkeztem Bakonyoszlopra.

A focipálya nem volt alkalmas a leszállásra, mert magas nyárfasor volt a szél felőli oldalán, és keresztben is állt a szélre, de előtte egy szép, párhuzamos tengelyű keskeny kis mezőt láttam. Pár percet S-elgettem, kicsit dobált a mellette lévő szántás, a mező szélén villanydrót, a bal oldalán pedig fák. Az ernyőm szinte állt egy helyben, olyan szél volt. A faluból kiabáltak a gyerekek. 3 óra 25 perc repülés után szálltam le. Eltelt vagy 4-5 perc, mire három gyerek jött oda a szélső házakból. Már nagyon vártam, hogy jöjjön valaki, mert szerettem volna tudni, hogy hol is vagyok. Megálltak a mező szélén, vagy 50 méterre. Csak akkor mertek odajönni, amikor odaköszöntem nekik és odahívtam őket. Tudtam, hogy nagyot repültem, sejtettem azt is, hogy 100 km fölött vagyok, de kissé aggasztott az a tény, hogy csak 3 óra 25 percet repültem. Egy 100 km-es távot ugyanis általában 5 óra alatt ?illik" megrepülni siklóernyővel. Ezért kicsit keveselltem a repülési időmet.

Gyorsan telefonálgattam, a többiek örültek, és Edina megszervezte a "hazamentésemet". Edina Dunaföldvárig repült, nem látott engem sajnos, mert akkor jött volna hozzám, mint mondta. Lovas Tamás barátom óriási segítséget tett nekem avval, hogy értem jött. Ha nem tudom azt, hogy értem jön (előre megígérte), akkor döntenem kellett volna, hogy leszállok a Balaton mellett valahol, vagy legkésőbb Várpalotán, vagy pedig az ernyőmbe burkolózva kellett volna aludnom valahol a falu szélén. Így bátran berepülhettem a legkisebb faluba is. A kocsmában ittam egy üdítőt, ettem egy jégkrémet és pár csokit, majd gyalog elindultam és átsétáltam Dudarra (kb. 5-6 km). Itt vártam meg Tamást és Edinát, akik 19.00 körül indultak értem, és 21.30 felé értek el hozzám. Megtettek kb. 170 km-t.

Hazafelé még el is tévedtünk (mindenki jó fáradt volt) és Tüskevárnál jöttünk rá, hogy oda nem illő dolog van a palacsintában (vagyis rossz irányba megyünk a 8-as úton). Megfordultunk és, jó kis kerülővel, végül összesen több mint 450 km-t megtéve (oda-vissza), hajnali 1-re értünk Kalocsára. Ott a csapat még ébren lévő tagjaival beszélgetve, szalonnát sütöttünk és iszogattunk, miközben mindenféle hihetetlen kalandokat adtam elő nekik (egyre színesebben). Előtte persze Tamás GPS-én gyorsan kimértem a távot: 118 km. Most nyugodtam meg igazán: tényleg megvan, lehet ünnepelni. 4 óra körül ?borult föl" a társaság. Másnap (és még hosszú ideig biztosan) gondolkodtam még ezen a kalandon, és kiszámoltam az átlagsebességem, ami 34 km/h-nak adódott. Nem rossz.

Mindent összevetve egy nagyon szép élményt szereztem magamnak ezzel a repüléssel. Nem volt nehéz, sokat köszönhetek az erős, jó irányú szélnek, és persze sorolhatnám az időjárás egyéb szerencsés tényezőit is. Köszönöm a társaimnak is, akik segítettek ennek az eredménynek az elérésében. Az eddigi legnagyobb távom egy Kartal - Eger 67 km-es céltávrepülés volt (3 óra 37 perc). Számításaim szerint a 21-22. pilóta vagyok az országban, aki siklóernyővel 100 km feletti távot repült. Pár hete ünnepeltem a 400. óra repülésemet, és most ismét ünnepelhetek.

Utóirat 2004-ben:

Ezt a 2001. április 29-ei repülésemet követően, még ugyanezen év augusztus 15-én, szinte azonos útvonalon megismételtem. A különbség annyi volt, hogy ez alkalommal csak Tésig jutottam, így 106 km-t repültem, az időm itt viszont már stimmelt: 4 óra 52 percet repültem. Ennek nagyon örültem, mert ezzel bizonyítva éreztem, hogy nem csak az erős szélnek köszönhetően tudok 100 km felettit repülni.